Honvéd: kell egy csap

A kispesti utánpótlás most aztán valóban sínre került.
Mindezt mi is tapasztalhattuk, hiszen a Honvéd Téglaégető utcai edzőpályáit a 14-16 éves játékosok csak úgy tudják megközelíteni, ha előtte átvergődnek két HÉV- és egy szimpla vasúti vágányon. Közben, persze, le kell ereszkedni egy igen meredek domboldalon, bokatörés nélkül kellene végigsétálni a kavicsos töltésen, és nem árt kerülgetni a környéken fölöttébb szaporán feltűnő kóbor kutyákat.
Edzés előtti bemelegítésnek éppen megteszi.
Mire Gál László kispesti ügyvezető igazgatóval elérjük az úgy-ahogy biztonságot nyújtó létesítményt, nyakig sárosak vagyunk. "A neheze még hátravan, de már előkészíttettem a gumicsizmákat" – nyugtat meg a direktor. Hatalmas betűkkel hirdeti az öltözőépület, hogy ezt a területet a Budapesti Honvéd SE használja. Azt viszont nem írhatjuk, hogy egyúttal a klub tulajdonában is lenne, hiszen a Honvédelmi Minisztérium után immár a Sportfolió Kht. birtokolja a két nagypálya fölötti rendelkezés jogát. A vita – és erről lapunkban az elmúlt napokban már olvashattak eleget – éppen itt van a felek között: a Sportfolió a Bp. Honvéd jegybevételének 25 százalékát kérné bérleti díjként, ám Gál László azt mondja, ők nem fizetnek.

Mozgó lépcső a klubházban

Már kezdjük kapisgálni, miért nem…
Belépünk a klubházba, s rögvest felhagyunk minden reménnyel.
"Kívánok az uraknak" – mondja Karcsi bá’, a telep (fájdalom, a sporttelep kifejezés erős túlzás lenne…) mindenese midőn felpattan előtéri foteléből, s azzal a lendülettel betessékel minket a mosodába. Azaz a volt mosodába, a Kht. tudniillik megszüntette. Azóta az otthoni mosógépek élveznek előnyt, az más kérdés, hogy a tisztítóporok minőségétől függően van, akinek világos, van, akinek fakó az egyenszerelése… Mivel a földszinten járunk, nyilvánvaló, ennél csak feljebb van: a szó szerint mozgó lépcsőn caplatunk fel az emeletre. Félúton, két, éppenhogy megúszott hasraesés közben kapjuk az információt: "Ne csak előre, lefelé is nézzenek, a linóleumot 1987-ben fektették le, meglehet, ezért engedett valamicskét a ragasztás…"
Lenézünk, így felérünk.
Balra a klubszoba; a szovjetek már 1991 előtt is kivonultak volna, ha ilyen a laktanyájuk relaxációs részlege. A helyiség egyik sarkában egy heverő, a másik végén egy zsúfolt vitrin ("A serlegek felét a szemétből mentettük meg"), közepén két összetolt asztal, körülötte pedig karosszékek. A taktikai megbeszélések színhelye is ez, igaz, volt már rá példa, hogy a tréneri duma közben a vakolat a srácok fejére hullott…
"Kész életveszély. Persze, ha valakinek baja esik, engem visznek a sittre" – panaszkodik a – hála istennek – még szabadlábon lévő Gál László.
Az ifi II. öltözője a következő állomás. 1 Tam – 2 F. Dani, 22 Vasas, 13 Szeles… – olvasható a kezdő tizenegy a "mágneses táblán". Az idézőjel azért kötelező, mert az edzők a zuhanyzó ajtajára vésik fel a csapatot, kizárólag alkoholos filccel, mert az lemosható – már ha van meleg víz…
A vizes blokkal amúgy óvatosan: a tusolók látványa felér egy újabb hidegzuhannyal, a kézmosásnak az az akadálya, hogy hiányzik a vízcsap (Minarik Ede félbeharapná legendás mondatát, és így szólna: kell egy csap…), de ha valami csoda folytán mégis benedvesedik a tenyér, úgy meg kell törölni, mint a baba popsiját, különben a falból kiálló kapcsoló lesz a végzeted… A toalettől még az a bizonyos kacsa is elhányná magát – na persze csak attól, amelyik nincs zárva. Merthogy olyan WC is akad, amelynek a biztonság kedvéért beszögelték az ajtaját…
"Bármennyire is hihetetlen, de ha akarnánk se tudnánk elzavarni a gyerekeket, úgy szeretik a focit és a Honvédot, lám, az illetékesek tétlenségét tapasztalva kimeszelték az edzőjük öltözőjét – jelzi az igazgató, hogy bár a vakolat potyog, nem mindentől kell falra mászni a Téglaégető utcában. – Habár a nyáron el kellett búcsúznunk egy fiútól, mert a felkészülés alatt megbetegedett, és a szülők kijelentették, ide többé be nem teheti a lábát. Egy másik, a salakos pályán futkározó, százharminc centis kölyköt pedig a nagy porfelhő miatt egyszerűen nem vettem észre…"

Edzés a süllyesztőben

A konditermet kizárólag az erős idegzetűeknek ajánljuk: két mellékhelyiség mellé egy szobabicikli és egy gép fért be, meglehet azért, mert a talicskát és a slagot is valahol tárolni kell. Nincs kizárva, hogy arrafelé feltalálták az új módit: a slaggal kell elhúzni a talicskát a pálya egyik sarkából a másikba, miközben a szobakerékpáron teker az ember… (De akkor minek van a gép?)
Az öltözőépületről ennyit – nézzük a pályákat.
Igaz, pályák nincsenek. Látunk ugyan valami viszonylag szabályos kialakítású területet, rajta kapuval, a kapukon hálóval (noha a hálón lévő lyukakon nemcsak egy labda, hanem egy kombájn is csont nélkül kiférne), ám azt meg nem mondjuk, hogy miféle talaj is lehet alattunk: füves, salakos vagy éppen földes. Aztán amikor öt másodperc alatt cirka húsz centit süllyedünk, egyöntetűen megállapítjuk, ez bizony saras. Gál László azért feltalálja magát, tud itt egy ösvényt, próbáljunk vietnami bozótharcossá változni, és lépjünk a nyomába.
Valahogy kievickélünk, és szembetaláljuk magunkat az edzeni induló srácokkal, akik éppen arra a területre igyekeznek, ahonnan mi végre kiszabadultunk. "Ez mély talaj? Tessék megnézni a többit, ott könnyedén el is lehet merülni" – csodálkoznak a csodálkozásunkon.
"Láthatják: edzés húsz négyzetméteren…– húzza el száját az igazgató. – Négyszázmillió forintból itt olyan utánpótláscentrumot lehetne felépíteni, amely Európa-hírűvé válna. Persze tudom én, négyszázmillió sok pénz. De költsék rá a tizedét, és kit érdekel, hogy műfüves helyett csak salakos pályáink lennének, a lényeg, hogy végre embernek érezhetnék magukat ezek a gyerekek. Szívesen odaadjuk mi a jegybevétel huszonöt százalékát a Sportfoliónak, de akkor arra kérnénk a társaságot, hogy valamit kapjunk is cserébe a pénzért. Ne attól kelljen rettegnünk mindennap, hogy valakit agyoncsap az áram…"

Hajléktalan szomszédok

A mondat végén Gál László a fejéhez kap, hogy majd’ elfelejtette, itt bentlakásos kollégium is működik. Odasétálunk a kerítéshez, mármint annak maradványaihoz – a távolban egy lakópark épül, előtte viszont néhány olyan sátrat látunk, amelyek berendezésére jobb a békesség alapon inkább nem vagyunk kíváncsiak.
"Nehogy közelebb menjenek, itt én is mindig megállok. Nézzék meg, húsz méterre a pályától él egy csapat hajléktalan, minden évben el is tűnik vagy ötven labdánk. Az elején még próbáltuk visszakérni azokat, de az újdonsült labdabirtokosok reakcióját látva már megtiltottuk a gyerekeknek, hogy akár a sátrak közelébe is menjenek…"
Mi is visszafordulunk, magunk mögött hagyjuk a Téglaégető utcai Honvéd-bázist.
Tudják, itt (is) nevelődik a magyar futball utánpótlása.