El nem múló fájdalom – Bobory Balázs publicisztikája

Tavaly volt tizenöt éve, hogy a Velence megyei I. osztályú futballcsapatával a Sport1-kupa (korábbi nevén Szabad Föld-kupa, ma Amatőr Kupa) döntőjéig meneteltünk, és a DVSC–Honvéd MK-finálé előtt a Nagyerdei Stadionban vívhattuk meg életünk meccsét a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cigánd ellen.

Az esélyesek terhével érkeztünk az aranycsatára, a keretünkben jó néhány, magasabb osztályt megjáró labdarúgó lépett pályára, hogy mást ne említsek, játékos-edzőnk Keller József, a Fradi legendája volt, ráadásul éppen a döntőt megelőző hétvégén szereztük meg Fejérben a bajnoki címet, és feljutottunk az NB III-ba, már csak ez a siker kellett volna, hogy feltegyük a koronát egész idényben mutatott teljesítményünkre.

Miután a kupa névadója élőben közvetítette az összecsapást, ország-világ láthatta, hogy a 41. percben Németh Zsolti és Kővári Peti góljával már 2–0-ra vezettünk, addigra rúgtunk még három kapufát, kidolgoztunk számos ziccert. Aztán a 45. percben a semmiből szépítettek a cigándiak, és a szünetben azon bosszankodtunk, hogy miért tettük „meleggé” magunknak ezt a döntőt.

Bármilyen hihetetlen, a fordulás után sem fagytunk le, uraltuk a játékot, további két alkalommal ismét a kapufa sietett az ellenfél segítségére, és azért felsejlett, hogy az egygólos előny bármelyik pillanatban elveszhet. A 90. percben jött a katasztrófa, bennünket, az előnyben lévő csapatot lekontrázott a Cigánd és az utolsó pillanatban egyenlített. A kiírás szerint rögtön tizenegyesek következtek, gondolhatják, milyen lelkiállapotban volt a csapat a rúgások előtt, így aztán Csanádi Jani és Keller Józsi is kapufára rúgta saját kísérletét, a rivális pedig csak egyet hibázott, és a szemünk láttára járta a körtáncot. Könnyeink és dühünk vegyülete arra volt elég, hogy valahogy betántorogjunk az öltözőbe, és sokáig összeroskadva, szavak nélkül csak bámultuk a padlót vagy a plafont.

Mindannyian tudtuk, olyan lehetőséget szalasztottunk el, amely nagy valószínűséggel csak egyszer adatik meg az életben, nekünk ez volt a világbajnoki vagy olimpiai döntő, amatőr pályafutásunk csúcsa, és bár közel jártunk a mennyországhoz, egy pillanat alatt a pokolba kerültünk.

Szóval ez éppen tizenöt éve volt, cigándi ellenfeleink és barátaink tavaly nyáron meg is hívtak bennünket magukhoz egy barátságos visszavágóra, bulimeccsre, amiért azóta is hálásak vagyunk nekik, és egyébként várjuk őket Velencére. Elteltek az évek, lassúbb volt az iram, nagyobb lett a pocak, de a hangsúly az emlékek felidézésén, a nosztalgiázáson volt, és egyértelmű, hogy amikor szóba került a harmadik félidő során az ominózus debreceni meccs, ők vidáman sztorizgattak, a mi kedvünket pedig abban a pillanatban a lehető legfinomabb helyi pálinka sem hozta helyre. Ahogy körülnéztem, csapattársaim arcán az látszott, mindenki azzal a torokszorító érzéssel, tehetetlen dühvel küzd, mint amit átélt közvetlenül a finálé utáni pillanatokban. Az idő semmit sem gyógyított be, nem lehet napirendre térni a szinte már megnyert, ám a kézből végül mégis kicsúszó trófea története felett. Néhány évente megnézem a Cigánd elleni döntőnket, és mindig reménykedem, hogy a fejesem vagy a lövésem ezúttal nem a kapufáról jön ki, hanem a hálóban köt ki, és a végén mi ünnepelünk, mi vesszük át a kupát a Nagyerdőben, Németh Zsolti barátom nem könnyes szemmel nyilatkozik a sportcsatornának, hanem az örömtől nem találja a szavait.

Tudom, egy Sport1-kupa-döntő presztízsében, jelentőségében porszemnyi, mondjuk egy olimpiai selejtezőtorna döntőnek beillő mérkőzéséhez képest, de mindaz, amit átéltem kicsiben akkor, és még ma is fájdalmat, hiányérzetet okoz, most újra feltolult bennem, amikor láttam a magyar női kosárlabda-válogatott tagjait az öltözőbe vonulni. Mint ismert, a mieink 22 pontos előnyről kaptak ki végül eggyel Spanyolországtól úgy, hogy még az utolsó tíz perc előtt is tizennéggyel vezettek, és még a legvégén is megvolt a helyzetük, hogy a maguk javára fordítsák a mérkőzést.

A magyar kosárlabdázás 44 éve hiányzik a nyári olimpiákról, hiszen 1984-ben hiába volt a selejtezőben sikeres női csapatunk, ha a Los Angeles-i játékok bojkottja miatt nem vehetett részt a tornán. Az akkori játékosokban is van düh és csalódottság, hiszen akkor önhibájukon kívül, a rendszer áldozataiként nem élhették meg álmaikat, és sokukat a mai napig a sírás kerülgeti, amikor szóba kerül a magyar delegáció gyalázatos távolmaradása.

A mai magyar női kosárlabda-válogatott tagjainak viszont azzal a tudattal kell a továbbiakban élniük, sportolniuk, játszaniuk, hogy lényegében csak magukat hibáztathatják, amiért lemaradtak a párizsi olimpiáról. Nem voltak gátló külső körülmények, nem nyúlt bele a játékvezető a mérkőzésbe, és még azt sem lehet mondani, hogy az ellenfél az első perctől kezdve jobb volt. Igen, könnyebb lenne beletörődni a történtekbe, ha a spanyolok végig dominálnak, negyven percen keresztül jobban játszanak, de erről szó sincs, sokáig egyetlen csapat volt a pályán, a miénk, amely ellenállhatatlanul robogott a nyári játékok felé.

A nagyszünet előtt ökölvívónyelven szólva a gong mentette meg a spanyolokat a kiütéstől, és én csak attól tartottam a pihenő alatt, nehogy a lányok azzal szembesüljenek hirtelen, hogy milyen kevésre vannak a kvalifikációtól, és mekkora az előnyük. Aztán a harmadik negyed utolsó percében is volt egy fontos momentum, egy szerzett labda után tizenhat pontos vezetésnél gyorsan akartunk indulni ahelyett, hogy végigjátszottuk volna a támadást és pontokkal fejeztük volna be, eladtuk a labdát, az ellenfél szerzett könnyű kosarat, és a tizennyolc, esetleg tizenkilenc, de legrosszabb esetben is tizenhat pontos vezetés helyett lett tizennégy és a tudat, hogy a spanyolok jönnek vissza a meccsbe.

És visszajöttek.

Az utolsó tíz percben már sok volt a hiba és nagy volt az ijedség az arcokon, kicsúszott a gyeplő, az irányítás, a szekerünk menthetetlenül robogott a szakadék felé, és most nem volt, aki az utolsó pillanatban visszarántsa, mint Dubei Debóra tavaly nyáron, a csehek elleni Eb-negyeddöntőben. Összetört egy álom, ahogy a magyar szívek is, a játékosoké, edzőké, stábtagoké, szurkolóké egyszerre, és a soproni csarnokra rátelepedett a csönd és a tehetetlenség szülte fájdalom.

Biztos vagyok benne, hogy most minden kosárlabdázónk, trénerünk érzelmileg, mentálisan teljesen üresnek érzi magát, és görcsbe rándul a gyomra, ökölbe szorul a keze, bármelyik pillanatban a spanyolok elleni átkozott meccs jut az eszébe. Nem irigylek senkit, a fájdalom csak csillapodni fog a jövőben, elmúlni sohasem, és akkor lesz majd még élesebb, amikor nyáron látjuk a soproni tornán minket megverő, egyébként egyáltalán nem jobb kosárlabdát bemutató Kanadát vagy éppen az általunk legyőzött Japánt, illetve a soproni meccs nagyobb részében földbe döngölt, bár már tét nélkül játszó spanyolokat az olimpiai megnyitón bevonulni, aztán éles meccseket vívni.

Nekem nem, de a velencei futballcsapatnak és számos csapattársamnak mégis hepienddel zárult a Sport1-kupa-történet. Öt évvel később, 2013-ban a tóparti kisváros együttese újra eljutott a fináléig, és meg is nyerte a trófeát a Bozsik-stadionban, az egyesület legnagyobb sikerét aratva. Akkor én már nem lehettem a többiekkel, de több olyan barátom, aki a debreceni katasztrófát átélte, igen, vagyis nekik lehetőségük volt újra megélni az álmot, és magasba emelni a trófeát.

Nem gondolhatnak másra kosárlabdázóink sem: lesznek, akik négy év múlva már nem szállhatnak harcba az olimpiai szereplésért, de sokak újra megpróbálhatják, hogy történelmet írnak, és végül megélik a sportág legnagyobb ünnepét.

Hol is rendezik négy év múlva az olimpiát?

Igen, Los Angelesben…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!