Elhunyt Bogdán Balázs

Zord idő van már ilyen késő este. Süti a lábat a beton hidege, megfázással dacolt ki nem tesz valamit ellene.De ők csak állnak, nem mozdulnak már vagy egy órája. Felfelé néznek, a bérház emeleti ablakára, és várnak. Várnak valami jelre, valami fényre, talán egy éltető mosolyra, hogy: "Uraim, hazamehetnek, minden rendben”.De valami nagyon nincs itt rendben. Tán két óra sem telt el, hogy elváltak tőle, pacsi az öltözőben, "holnap nem jövök edzésre, elengedett az edző, reggel vizsgázom, rohannom kell tanulni”.Most meg itt állnak mind. Nem magyarok ők, vagy külföldiek: így együtt, a csapat. Nem szólnak, csak néha egymásra pillantanak, kétségbeesetten, értetlenül, aztán megint az ablakra réved a tekintet…Tudják, nincs tovább remény. Fáznak, de nem érzik. Belül remegnek.Mégis várnak.Várják…Amikor már egy lélek sem marad fent, ők is elindulnak…De az éjszakát is együtt töltik, egy kis lakásban mind, edző, játékos, elnök, igazgató, s mi tagadás, tűzoltás megy férfi módra. Eleinte halk a beszélgetés, a szem mindig megakad az ágyra terített piros mezen: Bogdán 7.Később előkerhülnek a sztorik Balázsról, a kedves, békés, szerény társról, a kosarasról, a sportemberről, a barátról, mígnem hirtelen minden elsötétedik, nincs fény a lakásban, nincs fény a házban, az utcán.A hirtelen jött súlyos csendben aztán valaki megszólal: gyerekek, a Balázs itt van velünk…