Nagyszínpad: Pogacar helyett Valter – Simon Zoltán publicisztikája

Harminckét éve, 1994 óta nem volt példa az országúti kerékpározásban arra, amire Tadej Pogacar képes lehet. A szlovén zseni ugyanis az éppen zajló Vuelta a Espanán már az első szakasz után átvette az összetett éllovasának járó piros trikót, és nagyon úgy fest, hogy a legvégéig magán is tartja. Harminckét éve ez Tony Romingernek, a svájciak korábbi kiválóságának sikerült. A ma 65 éves példakép háromszor nyerte meg a Vueltát, egyszer a Girót, a Touron pedig második lett az ötszörös győztes spanyol legenda, Miguel Induráin mögött. Összesen 120 győzelmet aratott.

Pogacar, ha megnyeri a Vueltát, a kilencedik olyan kerékpáros lehet a világon, aki mindhárom háromhetes körversenyen diadalmaskodott. Ebben viszont megelőzte őt a Grand Tourokon legfőbb riválisának számító dán Jonas Vingegaard, aki legutóbb Olaszországban győzött idén májusban. A szlovén Tour-győztesként érkezett, Franciaországban már az ötödik sikerét aratta. Ha megszerezné a piros trikót, Jacques Anquetil (az első kerékpáros, aki ötször megnyerte a francia körversenyt) és Chris Froome után harmadikként nyerné meg ugyanabban az évben a Tourt és a Vueltát. Anquetilnek ez 1963-ban sikerült, Froome pedig 2017-ben elsőként hajtotta végre azóta, hogy a Vueltát 1995-ben tavaszról őszre helyezték. Froome négyszer nyerte meg a Tourt, egyszer a Girót, kétszer a Vueltát.

A háromhetesekről lelkes szurkolóként azt gondolom, hogy a Giro a legszebb, a Tour jelenti a legnagyobb nyomást, a Vuelta pedig a legnehezebb és a legizgalmasabb. Utóbbi tézisemet most szépen felülírja Pogacar, akire egyébként éppen ezen a körversenyen figyeltem fel. 2019-ben, húszévesen a Vueltán mutatkozott be Grand Touron: harmadik lett összetettben, három hegyi szakaszt nyert meg, és ő lett a verseny történetének első fehér trikósa. Andorrában szerezte meg első Grand Tour-szakaszgyőzelmét. Hét évvel később ugyanott már piros trikóban, ötven kilométeres szólóval uralta a mezőnyt. Előtte rögtön az első szakaszon, az egyenkénti időfutamon letette a névjegyét: 10:57-es idővel, mindössze kilenc századmásodperccel győzte le Ethan Haytert. Ez volt pályafutása negyedik Vuelta-szakaszgyőzelme, 36. Grand Tour-etapsikere és az első napja a spanyol körverseny összetettjének vezetőjeként.

A piros trikóval teljessé vált Pogacar Grand Tour-éllovasi mezgyűjteménye. A kilenc századmásodperc jó ellenpontja annak, hogy három nappal később már percekben kellett mérni a fölényét. „Azt hiszem, azt a 0.09 másodpercet akkor nyertem, amikor elhaladtunk a lakásom előtt” – mondta. Monacói otthona környékének technikás útjait jól ismeri, mégis furcsának nevezte ezt a győzelmet, és nem számított arra, hogy könnyű lesz megtartania a piros trikót. Ez utóbbiban – legalábbis csütörtök kora délutánig – tévedett, mert következett az újabb, nyugodtan kijelenthetem, szokásos Pogacar-varázslat. Jött a negyedik szakasz, amelyről már az útvonal téli bemutatásakor is mindenki egyetlen szóval beszélt: Andorra. A 104.8 kilométeres etapon csaknem 3000 méter szintemelkedés és négy kategorizált emelkedő várt a mezőnyre: Port d’Envalira (23.3 km, 5.1 százalék), Collada de Beixalis (6.5 km, 8.5 százalék), Col de Ordino (9.9 km, 7 százalék), Alto de La Comella (3.9 km, 5.9 százalék).

Pogacar a Beixalis környékén, 50.5 kilométerrel a cél előtt indult meg. Egyedül ért be, és 2:39 percet adott Jarno Widarnak és Felix Gallnak. Ez volt az ötödik Vuelta-szakaszgyőzelme, egyben az első, amelyet a piros trikó viselőjeként szerzett, előnye pedig 3:21-re nőtt az összetettben. „Nem akartam egyedül maradni az összetett menőivel szemben, ezért támadtam” – magyarázta. A 3:21-es előny nyugalmat és önbizalmat adott neki, ám továbbra is napról napra akar haladni. Pogacar nem azért támadott, mert riválisai gyengeségét látta, hanem mert saját csapata pillanatnyi sebezhetőségét akarta megelőzni. A megindulás egyszerre volt védekezés és könyörtelen erődemonstráció.

Az ötven kilométer pályafutása leghosszabb győztes Grand Tour-szólója, a 2:39 pedig az eddigi legnagyobb győzelmi különbsége háromhetes körverseny szakaszán, egy másodperccel felülmúlva korábbi csúcsát. A siker a 37. Grand Tour-etapgyőzelme, a 2026-os idényben a 21., pályafutása során pedig a 129. diadala volt.

Az újabb, demoralizáló siker után az 1991 óta kerékpárversenyekről tudósító Alasdair Fotheringham – aki a Cyclingnews mellett a The Independent, a The Guardian, a ProCycling, a The Express és a Reuters számára is publikál – úgy fogalmazott: a következő összetett csata a hatodik szakaszon – lapzárta után ért véget –, az El Puerto de El Bartolo murvás résszel nehezített emelkedőjén jöhet. Pogacar helyzetét már most rendkívül stabilnak látta: csak bukás, betegség vagy teljes formahanyatlás nyithatná újra a győzelem kérdését.

A Vuelta hagyományosan a váratlan fordulatok, visszatérések és utolsó lehetőségek versenye, Pogacar fölénye miatt azonban az idei kiadás szokatlanul kiszámíthatóvá válhat. A fő történet már nem feltétlenül az, ki nyeri meg a versenyt, hanem az, hogy mekkora különbséggel győz, hány további szakaszt nyer meg, és kik kerülnek mellé a dobogóra.

Az éllovas dominanciáját a Vueltát kihagyó Jonas Vingegaard legfontosabb segítője, az egyszeres Vuelta-győztes Sepp Kuss is érzékletesen foglalta össze. Szerinte Pogacarnak nem kellett a határait feszegetnie, a keddi szakasz inkább átlagos edzés lehetett neki. Méltatta Felix Gallt, hogy megpróbálta követni, de aki túl sokáig megy Pogacarral, az az energiaveszteséget a célig cipeli. Így a riválisoknak egymással kell harcolniuk a második helyért, mert Tadej érinthetetlen volt.

Az országúti kerékpár azóta nagy kedvencem, amióta Magyarországon nézni lehet a közvetítéseket. Igyekszem minden szakaszt és versenyt élőben követni, de ha másra nem jut időm, megnézem az összefoglalókat, elolvasok legalább négy-öt beszámolót, a főszereplők nyilatkozatairól nem is beszélve. Ha viszont Pogacar elindul egy neki kedvező versenyen, vagy Vingegaard nélküle teszi ugyanezt, az első helyért nemigen kell izgulni, ha semmi váratlan nem történik velük. Eddig is előszeretettel követtem a kisebb viadalokat, mostanában még inkább így teszek. A Vuelta mellől mégsem tágítok, méghozzá a mi Valter Attilánk miatt. Amikor ezeket a sorokat írom, a 40. helyen áll az összetettben, valamivel több mint 19 perces hátrányban Pogacarral szemben. Valternek, akárcsak csapatának, a Bahrain Victoriousnak, nem az a feladata, hogy az összetett első helyéért harcoljon. Erre nincs esélyük, de szerintem akkor sem lett volna, ha a világ legjobbja nem indul el.

Kedvenc országúti kerékpárosom pályafutásának hetedik Grand Tourja a mostani; korábban négy Giro d’Italián és két Vueltán szerepelt. A 2021-es olasz körversenyen három napig viselte az összetett első helyezettjének járó rózsaszín trikót, 2020-ban megnyerte a Tour de Hongrie összetettjét, a 2024-es párizsi olimpia országúti mezőnyversenyén pedig negyedik lett. Országúti mezőnyversenyben háromszoros, időfutamban kétszeres magyar bajnok. A 2023-as Vueltán a győztes csapat tagja volt. A Jumbo–Visma akkor a dobogó mindhárom fokát megszerezte, Kuss végzett az élen, Valter hathatós segítségének is köszönhetően. Abban a kiírásban 22., egy évvel később 25. lett összetettben. A 2024-es Vuelta volt a legutóbbi háromhetese, azóta nem szerepelt magyar kerékpáros a legnagyobb körversenyeken.

Franco Pellizotti sportigazgató külön kitért Valterre, amikor bejelentették a csapat Vuelta-keretét. Mint mondta, a magyar versenyző idénye nem úgy alakult, ahogyan szerette volna. „Sokat beszéltem vele, nagy az elvárás vele szemben. Remélem, hogy láthatjuk majd azon a szinten teljesíteni, amire tudjuk, hogy képes.” Márpedig én láttam Valter Attilát azon a szinten versenyezni, amikor a kerékpárosvilág által is számontartott eredményeit szállította. Férfiasan kegyetlen meredekségű és hosszúságú hegyeken hozta ki magából a maximumot, mert a kékestetői befutó is ezek közé tartozik. Láttuk rózsaszín trikóban, olimpiai érem közelében és egy történelmi Grand Tour-csapatgyőzelem munkásaként is.

Pogacar most azt mutatja meg, milyen az, amikor valaki szinte eltünteti a bizonytalanságot egy háromhetesből. Valter története éppen az ellenkezője: a visszatalálás lehetősége, a munka értelme és hogy a mezőnyben nem csak a piros trikóért érdemes tekerni. Márpedig ezeknek a teljesítményeknek korábban megdicsőülés lett a végeredményük. Ezért maradok a Vuelta mellett akkor is, ha az első hely sorsa már most eldőlni látszik: Pogacar történelmet írhat, Valter Attila pedig újra megmutathatja, hogy a saját legjobb szintje ugyancsak a sportág nagyszínpadára való.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!