Szem a szemen, kéz a vállon – könyv Mándi Gyuláról, az Aranycsapat edzőjéről
Dr. Mándi Attilát kétszer törölte képen az apja. Először kisgyerekként, amikor a későbbi vegyészmérnök fiú addig hintázott a konyhai széken, amíg el nem esett, s zuhanás közben a vájlingot is elsodorta, benne száz tojással. Jó, ha tíz maradt épen. El lehet képzelni, az akkori ínséges időkben, túl a második világháború iszonyán mekkora veszteséget jelentett. Ráadásul a korábbi kilencszeres bajnok jobbhátvédből lett kiváló edző Mándi Gyula – fiának csak „Gyusz” – éppen aznap jutott hozzá a tojáshoz. Az egyik bajnoki futballérméért kapta cserébe…
„Két hatalmas pofont adott – mondta az édesapja születésének 100. évfordulójára, 1999-ben megjelent, a kiadás költségeit javarészt önerőből finanszírozó könyvben Mándi Attila, aki kommentárjaival maga is (fő)szereplője a kötetnek. – Igaza volt.”
A másik pofon 1954 nyarán csattant az akkor 17 éves fiatalember arcán, és a dátumból nem nehéz kitalálni, hogy a berni világbajnoki döntő elvesztése adta az apropót. A srác, aki az Aranycsapat másodedzőjének fiaként bejáratos volt Puskásék közé, azt rótta fel az NSZK-tól elszenvedett 3:2-es vereség miatt éjjel-nappal búskomor apjának, hogy miért nem nevezték be Sándor Csikart, ha már egyszer kivitték Svájcba. „Apám röviden csak annyit mondott: »Hagyjál!« Tovább kérleltem: »Kérlek, mondd meg!« »Mondtam már, hogy hagyjál!« »De Gyusz’, mondd már meg!« Erre két hatalmas pofon volt a válasz. (…) Ezt sem felejtettem el, csakúgy, mint az elsőt. Azzal a különbséggel, hogy ezt nem érdemeltem meg.”
Az életrajzi kötetben ennél több szó aztán már nem esik a pofonokról – mármint a fizikaiakról. Lelkiekről inkább.
Hogy mást ne mondjunk, Mandulának (Mandelként született, innen a különleges becenév) haláláig fájt, hogy 1952-ben, noha az akkori világverő magyar labdarúgó-válogatott szakmai munkájának egyik fő letéteményese volt, nem őt vitték ki az olimpiára, hanem Kalmár Jenőt, a Honvéd edzőjét. Az indoklás? „Maga már eleget utazott, és fog is.” Mándi az olimpiai győzelem után ugyanazt a prémiumot kapta meg, amit a többiek, „anyagilag nem járt rosszul, de erkölcsileg, lelkileg nagyot taszítottak rajta”.
Ilyen és ehhez hasonló történetekkel van tele Török Ferenc huszonöt évvel ezelőtt megjelent könyve, ami ugyan csak 220 oldal terjedelmű, mégis tisztességes és méltó emléket állít a magyar futball egyik legmeghatározóbb, ám talán a legkevésbé ismert alakjának. A futballistaként „észhátvédnek” tartott bekknek, aki fantasztikus tempóérzéke mellett sajátos módszerrel olvasta – szó szerint – a játékot „Mikor rámegyek a csatárra, nem a labdát nézem, hanem a csatár szemét – osztotta meg egy ízben Vadas Gyula NS-főszerkesztővel a módszerét. – Mert mindenki odapillant a rúgás előtt, ahová le akarja a labdát adni. S mikor támadok, akkor én már tudom, hogy hová fog menni a labda.”
És méltó emléket állít a végtelenül szerény, ugyanakkor kiváló kompromisszumkészséggel megáldott edzőnek is, aki úgy közölte a kezdőcsapatból kimaradó játékosokkal a rossz hírt, hogy egyszerűen a vállukra tette a kezét. A jelet mindenki ismerte és tudomásul vette. Azaz, majdnem mindenki.
„Egyszer egy edzőtáborban este sétált apám Cziborral. Nagyon fájt az öreg lába, és amolyan támaszként Czibor vállára tette a kezét. Mire a szélső: »Gyula bácsi, azonnal vegye le a kezét a vállamról, én játszani szeretnék!«”
(Török Ferenc: Mandula. Mándi Gyula. Fradi – MTK – Aranycsapat, Nyik-ki Bt., 1999)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 20-i lapszámában jelent meg.)
