Kajakosként lemaradt az olimpiáról, kenuba térdelve lett bronzérmes

– Korábbi beszélgetésünk során említette, hogy a labdarúgó-válogatott későbbi szövetségi kapitányánál, Gallowich Tibornál Budapest ifjúsági válogatott volt. Azt hinné az ember, hogy aki idáig eljut, annak egyenes az útja egy budapesti nagycsapatig. Miért nem lett futballista?
– Gyermekkoromban a sportágakat két részre lehetett osztani: voltak úgynevezett úri sportok, például az evezés, a tenisz, a vívás. Világéletemben Sashalmon, ebben az utcában laktam, lakom. A házunktól 300 méterre volt a SASC-futballpálya, itt kezdtem el focizni a kölyök-, majd ificsapatban. Akkoriban területi alapon is tagozódtak a válogatottak, s engem a Budapest ifiválogatottba hívtak meg. Szerettem futballozni, de nem vágytam mindenáron nagycsapathoz, már csak azért sem, mert a csapatsportok kevésbé vonzottak. A háború után a BKV elődjéhez, a Beszkárthoz kerültem műszerészinasként, ott folytattam a futballt, azzal a feltétellel, hogy mint harmadéves műszerésztanoncot foglalkoztatnak. Ebben az időszakban az egyik munkatársam hívott el kajakozni, a labdarúgást abba is hagytam, és csak kajakoztam, sikeresen. Tagja lettem az 1948-as londoni olimpiára készülő kajakválogatottnak.

– Mi hiányzott, hogy 19 évesen részt vegyen élete első olimpiáján?
– Ha még kivisznek két vagy három versenyzőt, talán utazhattam volna. De akkoriban még nem volt olyan népszerű a sportág, mint manapság, mondhatni, gyerekcipőben járt. Ifiként indultam a válogatókon, de voltak nálam jobbak.

– Hasonlóan járt az 1952-es ötkarikás játékokkal is, mert Helsinkibe sem jutott ki. Pedig már a felnőttek között is többszörös magyar bajnok volt.
– Igen, de nekem az ötszáz méter ment a legjobban, az olimpián pedig ezres és tízezres versenytávok voltak. Szóval, nem zavart, hogy nem utazhattam az olimpiára.

– Az sem zavarta, hogy majd' 25 évesen az 1954-es maconi vb-ről is lemaradt?
– Na, az már zavart! Nem részletezem, a lényeg, hogy Wágner Ferenccel sorra nyertük az ötszázas párosversenyeket, válogatókat, de mondjuk így, kigolyóztak Wágner mellől, Sován András került a helyemre.

– Ugyanakkor ne hallgassuk el, hogy a sportág nagy lépést tett az itthoni nagykorúság felé: sportolóink hat első és öt-öt második, illetve harmadik helyet szereztek. Kutas István sportvezető táviratában a kajakosoknak és az indiáncsónakosoknak, azaz a kenusoknak gratulált. Netán ezért is kapott kedvet a kenuzáshoz?
– Egy csudát! Semmi köze sem volt a maconi vb-hez. Illetve, részben igen. Wieland Károly Franciaországban Halmai Józseffel az oldalán lett világbajnok a kenu párosok tízezer méteres versenyében, de a duó felbomlott, mert 1955-ben egy bécsi országok közötti kajakviadalt követően Halmai nem jött haza. Csak hogy a kenuzáshoz való viszonyomat érzékeltessem: én az osztrák fővárosban kajakosként indultam a győztes négyszer ötszázas váltó tagjaként. Mi több, tagja voltam az ugyanabban az évben a svédeket Tatán legyőző négyszer ötszázas váltónak, ráadásul hajráemberként. Ehhez tudni kell, hogy a maconi vb-n a váltó úgy lett ezüstérmes, hogy a negyedik tag Hatlaczky Ferenc ellen a svédek világsztárja, London és Helsinki olimpiai bajnoka (a később Melbourne-ben és Rómában is aranyérmes, összesen hatszoros ötkarikás győztes – a szerk.) Gert Fredriksson ledolgozta kéthajós hátrányát. Tatán én vittem be a csapatot, Fredriksson száz méterrel a cél előtt behozta a másfél hajós előnyömet, de rá tudtam tenni még egy lapáttal, és 50 centivel nyertem. Azért mondtam el mindezt, hogy érzékeltessem, mennyire távol állt tőlem a kenuzás. Igen ám, de Halmai távozása után Wieland nem talált magának párt a kenusok között, és Szabó Ferenc, a válogatott kenuedzője a svédek elleni verseny után azt mondta nekem: „Mohi, térdelj be Karesz mellé!” Mondtam neki, hogy ez marhaság, életemben nem volt a kezemben kenulapát, nem is térdeltem kenuban. „Fog az neked menni”, zárta le a beszélgetést Szabó, arra utalva, hogy más sportágban, téli háromtusában és sífutásban is többször álltam már bajnoki dobogón, tehát sokoldalú voltam. Nekem meg eszembe jutott, hogy kenusként talán kijuthatok az olimpiára.

– Ki adta önnek a „Mohi” becenevet?
– Még focista koromban Sashalmon a többiek.

– Igaz, hogy miután összetérdeltek, Wieland azt kérdezgette, hogy fáj-e a térde vagy a dereka?
– Mondtam, fáj, viszont nem foglalkozom vele, az azért van, hogy engem kiszolgáljon.

– Alig tíz hónapos kenus múlttal a háta mögött mennyi esélyt adott a melbourne-i jó szereplésre?
– Hogy mennyit?! Abszolút esélyesek voltunk. Az olimpiát megelőző prágai és moszkvai nemzetközi versenyen két első és két második helyezést szereztünk. Melbourne-ben a nemzetközi kenus társadalom is meglepődött, hogy „csak” bronzérmesek lettünk. A második helyezett szovjet duóból az egyik orosz gyerek kérdezte is, miért nem mi nyertünk. Elmondtam neki, hogy Magyarországon forradalom volt – erről egy hangot sem hallott –, legalább három hét edzés kiesett az életünkből. Nem véletlen, hogy a nem ciklikus edzést igénylő sportágakban, például vívásban és tornában jól szerepelt a magyar csapat, az atléták és mi kevésbé. Ráadásul Wieland Karcsi súlyos bélfertőzést kapott, két napot kórházban kellett töltenie. Ballaratben, a verseny helyszínén azért akadtak jó sztorik is. Ugye, Wieland kórházban, párom nincs, egyes kenuban sohasem eveztem. A kondícióm megtartása érdekében kajakba ültem, és úgy tréningeztem. A külföldi kajakosok meg is kérdezték, hogy most kajakban vagy kenuban indulok-e az olimpián? Aztán Tömpe (Szabó Ferenc edző beceneve – a szerk.) szólt, mint jobbos kenus betérdel a hajóba, hogy a kenus mozgásom megmaradjon.

– Legendás módon hagyta abba a kenuzást. Még a Wendouree-tó partján…
– Az olimpiai célba érkezés után mondtam Karcsinak, most nagyon szépen evezzünk, mire megkérdezte, miért, filmeznek? Nem, válaszoltam, azért, mert soha többé nem térdelek kenuba.

– Hirtelen döntés volt?
– Egyáltalán nem. Én kajakozni szerettem, de kenuban sikerült megvalósítani az álmomat, amit sportolóként szerettem volna. A londoni ötkarikás játékok előtt az elhatározásom az volt, hogy szeretnék egy olimpián dobogóra állni. Ezt sikerült megvalósítanom. Kár, hogy nem az volt a vágyam, hogy aranyérmes legyek…

– Felvetődött önben, hogy nem tér haza Ausztráliából?
– Egyáltalán nem! Sohasem jutott eszembe. Itthon még két évig versenyszerűen kajakoztam, közben edzősködtem is. Amíg versenyző voltam, furcsa kettősség dolgozott bennem, mert a tanítványaimat tulajdonképpen magam ellen kellett felkészítenem. Úgyhogy inkább abbahagytam a versenyzést.

– Egykori párjával, Wieland Károllyal tartják a kapcsolatot?
– Hogy is mondjam? Eleinte mintha neheztelt volna rám, mert abbahagytam a kenuzást. Úgy mondanám, hogy barátságos beszélő viszonyban vagyunk, de nem hívogatjuk egymást telefonon.

– Mennyire volt magától értetődő, hogy a kajakosok a téli sportokban is megállják a helyüket?
– Nem volt általános. A BKV Előre sportolói, Molnár Lajos, a honvédos Dolesch Iván, Szabó Aladár és jómagam voltunk képesek a síelésben átlagon felüli teljesítményre. Tíz évig a sífutó-válogatott tagja voltam. A síelést OTSH-utasításra 1955–1956 telén abba kellett hagynom, tekintettel a kajakos-kenus olimpiai kerettagságomra.

– A sífutást még csak értem, de a síugrás igencsak nagy ugrás az előzményekhez képest…
– Pedig megnyertük a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára kiírt csapatversenyt. Úgy kerültem a csapatba, a sportág közelébe, hogy az ávósok klubja, a Bástya ötös csapatbajnokságot írt ki. A Honvédban Hemrik Ferenc ugróedző rávett, hogy legyek ötödik csapattag – mert csak négy ugrója volt a Honvédnak. A verseny jól sikerült, megnyertük.

– Az ugyancsak nem veszélytelen motorcsónaksportban szintén magyar bajnok, ott bábáskodott a búvársport hazai meghonosításánál.
– S ha ezt említette, hozzáteszem, több mint másfél évtizedet töltöttem el a Víz alatti Tevékenységek Világszövetsége (CMAS) végrehajtó bizottsági tagjaként.

– Egyik lánya, Mónika teniszezőként csapatban a Vasassal ifi csapatbajnok lett. Szeniorként pedig ön is ütőt vett a kezébe. Nagy meccseket játszottak?
– Mónika Berczik Sárához járt művészi tornára, ám egy versenyen lepontozták. El volt keseredve, én meg azt mondtam, akkor keresünk egy nem pontozásos sportágat. A Honvédban kezdett teniszezni, azután került a Vasashoz. Én a sporthivatal csapatát erősítettem, játszottunk, de nem tudok úgy teniszezni, mint egy edző, amatőr vagyok.

– Manapság is pályára lép?
– Hogyne! A veterán teniszbajnokságokon több aranyérmet is nyertem. Ezen kívül a masters kajakversenyeken rendszeresen indulok és a kategóriámat megnyerem.

– Mikor volt vízen legutóbb?
– A héten kajakoztam, és a szobabicikli sem dísznek van.

– A 63 évvel ezelőtti melbourne-i olimpia magyar résztvevői közül még számosan aktívak. Minek tulajdonítja ezt?
– Van egy nagy titok: nem szabad abbahagyni a légzést. De komolyra fordítva a szót, például a velem egykorú Tass Olga még mindig órákat ad tornából, Dömölky Lídia pedig szenior vívó-világversenyeken indul. A lényeg, hogy nem szabad abbahagyni a mozgást!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 26-i lapszámában jelent meg.)