BALLAI ATTILA
2022.05.01 23:00 Frissítve: 2022.05.02 08:34

Élet a hőskor után – Ballai Attila publicisztikája

 

Hetényi Zoltán, a divízió 1/A-világbajnokságra készülő jégkorong-válogatott kapusa a sportág hazai hagyományaihoz, lelkületéhez méltó üzenetet intézett a szurkolókhoz: „Mindent meg fogunk tenni, hogy büszkék legyetek ránk.” Nagyon derék. A kérdés csak az, mi kell manapság ahhoz, hogy a magyar hokidrukkert valóban átjárja a büszkeség érzése. Azt hiszem, bizonyos szempontból sokkal több, más tekintetben kevesebb, mint egykoron. Eredmény. Hérosznak, bálványnak lenni már nem szükséges – nyerni viszont igen.

 
Jó esély van a feljutásra, de ehhez tökéletes hokira van szükség!

A kedden Ljubljanában kezdődő „B-vb-n” – engedtessék meg e régi terminológia használata, hiszen ez a pontos – lehetőleg háromszor, mert valószínűleg ez jelentené a feljutást, az újbóli bebocsáttatást a legnagyobbak közé. Ami évtizedeken át beteljesíthetetlen álom, vágy volt csupán, ám 2008-ban Szapporóban testet öltött csoda lett belőle, aztán 2015-ben Krakkóban jelentős bravúrrá szelídült, 2022-ben pedig realitásnak tűnik. Még akkor is, ha a dél-koreaiak elleni, múlt heti totojázás nem ezt mutatta. Az eredeti felállásban persze okunk lenne a szerénységre, de miután az oroszok és a fehéroroszok kizárása miatt a franciákat és az osztrákokat „feltolták” az elitbe, elegendő a magyar, szlovén, román, litván, dél-koreai ötösben az első kettő között végezni. A legfrissebb világranglistán Szlovénia 19., Dél-Korea 20., Magyarország 21., Románia 23., Litvánia 24., maradjunk annyiban, ez nem lehetetlen küldetés. Ettől persze még simán megeshet, hogy a litvánok elleni „rangadó” dönt majd a bennmaradásunkról – de akkor az egyértelműen kudarcként értékelendő, még ha nyerünk is.

A magyar jégkorong ugyanis eljutott oda, hogy az önmagáért való küzdéssel már ne érjük be, azt ne méltányoljuk. Ahhoz az elmúlt években túl sokat kapott, túl sokat fejlődött a sportág.

Másrészt a már említett világranglistán mindössze 55 ország szerepel, a 34. Izrael, a 35. Mexikó, sőt Luxemburg, az Egyesült Arab Emírségek vagy Thaiföld is befér a „legjobb” ötvenbe, ahonnan csupán Kuvait, Dél-Afrika, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Szingapúr szorul ki. Alig több mint harminc nemzet űzi komolyan, hivatásszerűen a hokit, ezeknek nagyjából a fele a nyolcasról tizenhatosra duzzasztott „A-vb” résztvevője; a Kánaán már nem az Óperencián túl van, hanem egy lépésre. Na jó, háromra. Három győzelemre. Három messze nem irreális győzelemre.

Nem volt ez mindig így, sőt. Mindenevő sportkedvelőként hajdan abba a közvélekedésbe nőttem bele, hogy a magyar jégkorongozók eredendően hősök. Akár győznek, akár kikapnak, azok, és punktum. Mert örömmel vállalják az ép ésszel vállalhatatlan, mostoha körülményeket. Tiszta szívű, szeretett sportágukért minden áldozatra kész sportemberek, akiknek még fogyatékosságaik is inkább erényként tűnnek fel. Ha például már az első két harmadban úgy kihajtják magukat, hogy a harmadikra jártányi erejük sem marad, akkor nem taktikai hibát követnek el, hanem elviszi őket a hatalmas lelkük. A Kisstadion lelátóján fagyoskodva – mert akkoriban még voltak telek – elhittük és vallottuk, hogy mi vagyunk a nyitott pálya világbajnokai, majd amikor felépült első sportpalotánk, a BS, 1983 tavaszán máris meghozta a beteljesülést: felemelkedtünk a B-csoportba! Sorkatonai szolgálatom legkeservesebb traumája nem valami hadgyakorlat vagy csicskáztatás volt, hanem az, hogy a budapesti C-vb Kína elleni, sorsdöntő összecsapását nem nézhettem végig; a második harmad után, 3–2-nél vacsorázni kellett mennünk. Mire visszaértünk, nyertünk 4–3-ra, ünnepelt a szakasz, a század, a zászlóalj, a laktanya. Az ország.

Kezdő újságíróként az 1990-es, ugyancsak hazai C-vb-től reméltem kárpótlást, ám kikaptunk Bulgáriától, Észak-Koreától, Kínától, Jugoszláviától, Dániától, és a csalódást jelentő hetedik helyre süllyedtünk. Bár a csalódás kifejezést mai értékrendem mondatja, mert – a publikummal együtt – harag vagy bármiféle indulat helyett inkább sajnáltam szegény fiúkat. Hát mit akarunk tőlük, amikor a Megyeri úton a szünetekben katonai dzsip mögé akasztott, lelógó felmosórongy végzi a „jégfelújítást”, de a fradisták így is irigylik az újpestieket, mert legalább van saját pályájuk? Vagy amikor az 1990-es bajnok Jászberénynek az ukrán ötöse alig jön le a jégről? A második, magyar sor – harmadik, bármilyen hihetetlen, nem is volt – tagjainak érzéseiről mindent elárult egy poénnak szánt beszólás. Amint a bolzanói BL-selejtezőre érkezve begördült a buszunk, a kollégáknak javasoltam, engedjük előre a csapatot, de mivel az ukránok addigra már le is kászálódtak, a mellettem álló magyar bekk kesernyésen megjegyezte: a csapat már leszállt, most mehetünk mi is. Azon sem ütődtem meg, hogy a vb idején a szövetség egyik vezetője nejlonszatyorban viszi fel a söröket a Stadion Szállóba, mert mint mondta, a „szeszsornak” inni kell valamit, és még mindig jobb így, mintha kilógnának.

Még 1994-ben a felvidéki, szepességi Iglóról is úgy tudósítottam a C-vb-ről, mintha hősi éneket zengenék. Agyonvertek minket a szlovénok (8–2), a kazahok (14–5), az ukránok (8–0), a szlovákok (10–0) és a fehéroroszok (5–0) is – ne feledjük, ez a harmadik vonal! –, a bolgárok feletti 7–2 jelentette a bennmaradásunkat, mégis az alábbiakat írtam: „Magyarország válogatottja nem esett ki a D-csoportba, megőrzi helyét a C-ben. Az ezúttal dicsőségnek számító osztályismétlést Bulgária legyőzésével vívta ki. A nyitott pályán tengődő magyar jégkorong megint erőt merített valahonnan, túlélt egy újabb telet, újabb évet, újabb világbajnokságot. Szeles Dezső kapitányt is hasonló, fennkölt gondolatok foglalkoztathatták, mert szakmai értékelés helyett csak ennyit mondott: nagyon szép és hosszú volt a Himnuszunk. Aztán, pillanatnyi elérzékenyülésén túllépve, hozzátette: bár a hoki­idényünk is ilyen hosszú lenne. Talán egyszer ez a vágy is teljesül és véget ér a szélmalomharc. De addig is, mi vagyunk a nyitott pálya képzeletbeli világbajnokai.”

Lám, még itt is visszaköszön a „nyitott pálya világbajnokai” cím. Ami 1994-ben némi idealizálással igaz is lehetett. Csakhogy szerencsére már régóta nem az. Ama bizonyos szélmalomharc véget ért. A jégkorong mára professzionális sportolók hivatása, szakmája, komoly pénzkereseti forrása – nem játéka, szenvedélye, életformája – lett, a harmadik évezred sportjához méltó feltételek, körülmények közepette. Levezető szovjet vodkafejű nyugdíjasok és az anyaországba vágyó csíki és gyergyói székely legények helyett minden égtáj felől jönnek hozzánk a légiósok, az edzők, még Észak-Európából és Észak-Amerikából is.

1994-ben még azt is díjaztuk, hogy nem zúgtunk ki a C-csoportból, másfél évtized múlva, 2009-ben pedig Kanadával játszottunk a nagyok vb-jén. Igaz, mint fentebb említettem, 2008-ban Szapporóban csodának tekintettük a feljutást, és a 9–0-s vereség után is úgy ünnepelt a magyar tábor a zürichi lelátón, hogy az NHL-menők nem győztek álmélkodni. A szlovákok ellen pedig 1–3-ról jöttünk vissza 3–3-ra, és bár 13 másodperccel a duda előtt bekaptuk a negyediket, bálványainkon ez sem ejtett csorbát.

Nagyjából ekkor, ezzel zárult a hőskor. A második nekirugaszkodást a világelitnek 2016-ban Szentpéterváron már földközelibb érdeklődés kísérte, még úgy is, hogy meccset is nyertünk, 5–2-re győztünk a fehéroroszok ellen. Két évre rá pedig hazai pályán, a divízió 1-ben – tehát a másodvonalban – már nem ábránd, hanem cél volt a feljutás, a kazahokkal, olaszokkal, szlovénokkal, britekkel és lengyelekkel szemben is. És meg is valósult volna, ha az utolsó mérkőzésen, 59.45-nél, tehát tizenöt másodperccel a vége előtt nem nyeljük be a britektől azt a szerencsétlen gólt.

A mostani mezőny vitathatatlanul hígabb. Ezért a legfrissebb, nem túl szívderítő jelek dacára abban bízom, hogy kedden legyőzzük a dél-koreai­akat, szerdán a litvánokat, egye fene, pénteken kikapunk a házigazda szlovénoktól, végül nekimegyünk a románoknak a második helyért. Ha így alakul, vasárnap hajnalban megindulok Ljubljanába. De csak akkor. Hajdani, daliás amatőrjeink felejthetetlen élményekkel, érzésekkel ajándékozták meg a korosztályomat; napjaink profijaitól nem várok, nem is kérek hasonlókat.

Éppen elég, ha nyernek. Háromszor.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! 

2022.09.13 12:41:52

Jégkorong nemzetisport.hu

A magyar bázisú nemzetközi jégkorongbajnokság alapszakaszának menetrendje, eredményei.

2022.09.20 10:38:03

Jégkorong nemzetisport.hu

A magyar női jégkorong-válogatott alapembere szorult helyzetekben lép elő vezéregyéniséggé.

2022.09.16 23:09:07

Jégkorong nemzetisport.hu

ALAPVONAL. Pat Cortina nem merev ember, játékosai számára egyáltalán nem megközelíthetetlen, alázatos, de egészen biztos, hogy tiszteletet parancsol. Ocskay Gábor hangoztatta mindig: szerinte a magyar sportolónak korbácsos edző kell, mert aki puha és bratyizik, azt egy idő után elfogyasztják reggelire az aktuális sztárok.

2022.09.07 23:36:15

Jégkorong nemzetisport.hu

ALAPVONAL. A Csíkkarcfalván működő Székelyföldi Jégkorong Akadémia igazgatója, Nagy Attila állt a rendszerváltó csapat élére. Szerdai Facebook-bejegyzésében többek között így írt az RJSZ-ben kialakult helyzetről: „Mostantól tehát azon leszünk, hogy jogi úton szerezzünk érvényt az igazunknak és a sportág érdekének. Nyilvánvalóan figyelünk arra, hogy a szövetségnek valamilyen módon kiszolgáltatott kluboknak, Erste Ligá-s csapatoknak ne ártsunk az eljárás során.”

2022.09.05 23:35:23

Jégkorong S. TÓTH JÁNOS

ALAPVONAL. Akik viszont folytatják, azokra legalább egy meghódítandó csúcs még mindenképpen vár: a magyar női jégkorong-válogatott sohasem szerepelt olimpián.