Nincs igen, de… – Malonyai Péter jegyzete

Ott folytatom, vagy inkább ismétlem magam, ahol egy hete abbahagytam: aki megnyeri a világbajnokságot, az a földkerekség legjobb csapata.

Esetünkben: Franciaország.

Jönnek majd persze az okoskodások, hogy igen, de, de tartom, amit a lányomnak mondtam, amikor ezzel a fordulattal mentegetőzött: vagy igen, vagy de.

Most igen Franciaországra.

Esetünkben: Franciaország.

Jönnek majd persze az okoskodások, hogy igen, de, de tartom, amit a lányomnak mondtam, amikor ezzel a fordulattal mentegetőzött: vagy igen, vagy de.

Most igen Franciaországra.

Egy ilyen hosszú tornán nincsenek véletlenek. A szerencse persze nem nélkülözhető, de nem volt olyan meccs, amelyik előtt ne tudták volna a felek, hogy mit kell tenniük az üdvösségért. A végeredmény ismeretében a franciák különösen, minden apróságot, sőt a nem is olyan apróságokat is megragadták. A döntőben is. Mert lehet vitatkozni azon, hogy történt-e szabálytalanság az első góljuk előtt (ezen aztán tényleg), még sokáig kérdés lesz, jó-e, ha besegít a technika, ám a szabadrúgást megadták, a gép tizenegyest sugallt Pitana bírónak, a franciák pedig mindkét esetben éltek az eséllyel – előbb Mandzukic közbejöttével, majd a saját jogukon. Öngól, büntető – a másik oldalon nyilván elfordul ilyenkor Fortuna, ám ez sohasem kell, hogy érdekelje a kedvezményezetteket.

A horvátokról már most mondogatják, hogy kis idő elteltével örülnek majd az ezüstéremnek, ám ezt nem hiszem. Speciel az ezüstérmes vébédöntők diktálta büszkeség korlátairól tudnánk mesélni, lásd még örökös keserű szájíz. Ami persze nincs befolyással arra, hogy az egész világ(bajnokság) megemelje a kalapját a horvát válogatott előtt, nem részletezem miért, láthattuk, láttuk. Arra sem térek ki, mit tanulhatunk mi a világbajnokság zsúfolt heteiből, ez a torna mégiscsak a legnépszerűbb sportág legnagyobb ünnepe, ilyenkor az alapokról, mi több, a hiányukról elmélkedni megbocsáthatatlan tiszteletlenség.

Az eredményhirdetés alatt zuhogott az eső a Luzsnyikiban, adná magát a közhely, hogy örömkönnyek itt, a bánat könnyei ott, én inkább jelképnek érzem: a búcsút sirat(hat)ta a világ, újabb vb ért véget, négy évre bezárkóznak kontinensükre a válogatottak.

Kár. Igazán sajnálom, hiányozni fog a futball-világbajnokság. Megszoktam, megszerettem. Legfeljebb annak örülök, hogy nem leszek rákényszerülve, hogy naponként többször is lássam Csabát, aki jó helyen vett fel hitelt, s így az „álommunka" megvárta, amíg megtanul angolul, a cégnél seperc alatt beilleszkedett, s még bombagólokat is lő szabadidejében a jobb felső sarokba.

Szájba rágott mesekarrier, miközben a franciáké valóságos.

Ezt ne feledjük.