Kőbe vésték a nevét – a 85 éves Rejtő Ildikó vallja, a víváshoz nem kevés ész is kell

– Nem mondhatta magát kifejezetten szerencsésnek: mindkét fülére hallássérült, emellett gerincferdüléssel is bajlódott. Hogyan lett ebből két olimpiai aranyérem?
– Na látja?! Ezt a kérdést én is feltehetném magamnak... Félretéve a tréfát, nagyon megszerettem a vívást, amit eleinte a gerincferdülésem gyógyítására kezdtem el űzni. A Vajda Péter utcai iskolába jártam, és amikor anyám elmondta a problémát a testnevelő tanáromnak, Kovácsné Nyári Magdának, ő rögtön a vívást javasolta. Ráadásul úgymond jobbra ferdült a vállam, ezért a tőrt bal kézbe kellett fognom.

– Balkezes volt egyáltalán?
– Született balkezes voltam, ami azért fontos, mert csak jobb kézzel tanulhattam meg írni. Szóval jobbal írtam, minden mást ballal csináltam, úgyhogy a vívás nem esett nehezemre.

– Aztán a testnevelőből csapattárs lett: Nyári Magdával vívtak is egy együttesben.
– Igen, ami nekem nagy megtiszteltetés volt, mert tizenhat évvel volt idősebb nálam – korábban Magdi néninek hívtam –, s az 1957-es párizsi vébén bekerülhettem a csapatba, elsősorban annak köszönhetően, hogy 1956-ban és 1957-ben megnyertem a luxembourgi és a varsói ifjúsági világbajnokságot. Más kérdés, hogy a felnőttek között nem értünk el helyezést.

– Huszonöt évvel ezelőtt azt nyilatkozta: „Ötvennyolcban, Philadelphiában le tudtam volna győzni, és akkor talán a harmadik helyezésnél is előrébb végzek, de képtelen lettem volna ellene győztesen elhagyni a pástot.” Ki is kapott...
– A hatos döntőben az egy nemzetbeliek kezdtek egymás ellen, kikaptam 4:3-ra. Úgy véltem, akár meg is nyerheti a vébét. Mondjuk így, tiszteletből nem győztem le. Végül ötödik lett, én harmadik.

– Úgy, hogy a másodikhoz hasonlóan öt győzelme volt.
– Találataránnyal szorultam a harmadik helyre.

– Öt olimpián vett részt. Nincs hiányérzete amiatt, hogy 1956-ban Melbourne-ben is ott lehetett volna?
– Érdekes kérdés. Volt róla szó, az akkor legmagasabb beosztásban lévő sportvezetővel, Hegyi Gyulával is beszéltem, de nem vittek ki.

– Hogyan dolgozta fel, hogy itthon maradt?
– Tudomásul vettem. A nevelésemből következett, hogy fegyelmezett voltam, a sport is önfegyelemre tanított. Kissé általánosítva: aki nem tudja kordában tartani az érzelmeit, képtelen koncentrálni, fegyelmezni magát, abból sohasem lesz jó sportoló.

– Végül Kovácsné Nyári Magda és Dömölky Lídia képviselte a színeinket, s először fordult elő az olimpiák történetében, hogy nem jutott magyar a fináléba.
– Indulhatott volna még egy magyar, ezért vetődött fel az én nevem is, de ott voltak az 1956-os csapat-világbajnokság bronzérmesei is, például az Elek nővérek, a kétszeres egyéni olimpiai bajnok Ilona és Margit. Aztán ők sem utazhattak.

– Elek Ilona kétszeres egyéni olimpiai bajnok tőrvívó mellett – az ugyancsak kétszeres győztes párbajtőröző Nagy Tímeát leszámítva – csak ön mondhatja el magáról, hogy kétszer nyert a hölgyek között. Vívott Elek „Csibi” ellen?
– Igen, de nem sokszor, mert miután nem jutott ki Melbourne-be, abbahagyta a versenyzést.

– Az 1954-es középiskolás bajnokságot Marosi Paula nyerte meg, aki a Veres Pálné Gimnáziumba járt, a fonóipari technikum tanulója, Dömölky Lídia lett a második, ön a ruhaipari technikum diákjaként bronzérmet szerzett. Ennyire erős volt az utánpótlás?
– Nemcsak a női tőr mezőnye volt erős, valamennyi fegyvernem ontotta a tehetségeket. Marosi Paula és Dömölky Lídia velem együtt lett olimpiai bajnok csapatban 1964-ben Tokióban. Én azért tanultam a ruhaipari technikumban, mert a nyolcadik kerületben laktam, közel volt a Rákóczi téren ez az iskola, amit magunk között csak „cérnaegyetemnek” hívtunk.

– Dömölky Lídia azt mondta, az aranyérmes csapatból ön volt a legtechnikásabb. Ez mit jelent pontosan?
– Talán azt, hogy tudtam asszó közben is stílust váltani, ha kellett. Védésből támadásba és fordítva, továbbá meg tudtam valósítani az elképzeléseimet. Vallom, a víváshoz nem kevés ész is kell, de nem mindegy, hogy a kivitelezést végre tudja-e hajtani az ember vagy sem.

– A tokiói olimpia előtt egy évvel nevezték ki Sákovics Józsefet szövetségi kapitánynak, a vezetésével 1964-ben négy aranyérmet nyertünk, ön, a női tőrcsapat, a kardozó Pézsa Tibor és a férfi párbajtőrcsapat révén. Egy egyéni sportágban mennyit számít a kapitány személye?
– Sákovicsnak kisujjában volt a vívás, nem véletlenül volt párbajtőrben egyéniben és csapatban is világbajnok, olimpiai bronzérmes csapatban, továbbá tőrben csapat­ezüstérmes. Emellett rávilágított a fizikai felkészítés fontosságára. A tatai edzőtáborban rengeteget futottunk a tó körül. Emlékszem, felmászott egy fára, onnan pásztázta, nem bliccelünk-e el néhány métert.

– Öt olimpián járt, valamennyiről éremmel tért haza. Van hiányérzete?
– Bizony van: 1968-ban Mexikóvárosban nekem kellett volna nyernem. Taxival mentünk a verseny színhelyére, csakhogy találkoztunk a maratoni verseny mezőnyével, le kellett állnunk. Telt-múlt az idő, már attól tartottam, lekésem a döntőt. Amikor megérkeztem a csarnokba, már az összes magyar ott volt, aki nekem szurkolt... Átöltözni alig maradt időm, nemhogy bemelegíteni. Első asszómban a svéd Kerstin Palm már három egyre vezetett, onnan fordítottam.

– Előző nap azt írta a Népsport a német Heidi Schmid legyőzése után: „Imponáló volt az a hallatlan nyugodtság, amellyel nyert.” Kötélből voltak az idegei?
– Általában igen, de a döntő előtti taxizás megzavart, nem lett volna szabad kikapnom a francia Brigitte Gapais-Dumont-tól, az már a második vereségem volt.

– Első világbajnoki címét csapatban szerezte Budapesten 1959-ben. Felejthetetlen élmény?
– Persze, hazai közönség előtt nyerni visszaadhatatlan érzés. De akkor nem ezt mondtam volna, mert Lídiával sírdogáltunk, hogy egyéniben kiestünk...

– Az 1963-as gdanski vébén három magyar állt a dobogón, háromszori holtversenyt követően ön nyert Dömölky és Juhász Katalin előtt. Rá egy évre az olimpián is holtverseny után bizonyulta legjobbnak. A kötélidegek mellett mi szükséges ehhez?
– Akaraterő, elszántság, az, hogy mindenáron meg akartam szerezni az első helyet.

– Tokióban a hármas holtverseny során a szétvívásban az olasz Antonella Ragno és a német Helga Mees elleni nyolc találatából hét egylámpás volt. Ez elképesztő bravúr.
– Az volt bennem, nem hátrálok, nekimegyek, lerohanom, hogy ne kapjon észbe. Hozzáteszem, Meestől a csoportkörben és a négyes döntőben is kikaptam.

– Volt mumusa?
– Ha hiszi, ha nem, Tordasi Ildikó! Nagyon zavaró volt, hogy nem a hagyományos értelemben forgatta a tőrt! Nem a klasszikus stílust követte. Olyan volt a páston, mint egy golyó, ezzel nem tudtam mit kezdeni.

– Legendás volt a kapcsolata Hatz József mesterrel.
– Már a Petőfiben vívtam, Szepi bácsi kiszemelt, látott bennem valamit. Egy osztálytársam is lejárt vívni, neki Jekelfalussy Piller György volt a mestere, a két tréner fogadott egymással, hogy melyikünkből lesz jobb vívó. Szepi bácsi nyerte meg a fogadást, csak akkor volt más edzőm, ha külföldön dolgozott. Ilyenkor a korábbi világbajnok tőröző, Fülöp Mihály foglalkozott velem, de úgy éreztem, lelassít.

– Köztudott, hogy a balkezeseknek megy a jobbkezesek ellen, de ha szintén balkezes állt önnel szemben a páston, hogyan ment a vívás?
– A mexikóvárosi olimpián a szovjet Jelena Novikovától (a későbbi Bjelova - a szerk.) elszenvedett vereséget leszámítva ment. Annak is köszönhetően, hogy Szepi bácsi tudott bal kézzel is iskolát adni.

– Melyik a legkedvesebb versenye?
– Egyértelműen a gdanski világbajnoki győzelem. Azért is, mert három magyar állt a dobogón. Továbbá nagy élményem, amikor a tokiói olimpia ötvenedik évfordulóján a régi helyszíneken jártunk - a Vaszeda-csarnokban kőtábla örökíti meg az olimpiai bajnokok nevét.

– A nyakában ízléses láncot visel, amelynek medálján tőr van. Ennyire kedves önnek a vívás?
– Igen, azért is vettem fel, mert tudtam, hogy a pályafutásomról beszélgetünk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 14-i lapszámában jelent meg.)