Húsvét és sport – Kiss Antal publicisztikája

KISS ANTALKISS ANTAL
Vágólapra másolva!
2021.04.02. 23:07

Na, ez aztán a fából vaskarika, vágja rá szinte mindenki. Még itt is jönnek a csuhások, a papok? Szó sincs róla, azonban arról igen, bármilyen furcsa is, Jézus életének és tanításának igenis lehet köze a sporthoz, sőt, egyáltalán nem baj, ha köze van a sporthoz. Számtalan megközelítést találunk arra, mit nevezünk sportnak. A legszélesebb körben értelmezve ezt a fogalmat, egyre többen képviselik azt az álláspontot, hogy minden, a napi punnyadtságból kimozdító testmozgás bizony sport.

Jómagam is hajlok elfogadni ezt az értelmezést. Nem is olyan régen hallottam: Brazíliában népmozgalmat indítottak, hogy a helyi polgárok minél többet mozogjanak, de legalább napi fél órát. Össze is írták haladó gondolkodású dél-amerikai barátaink, mi is az, ami ebbe a körbe számít: gyalog boltba menni, porszívózni, kocsit mosni, udvart seperni, irodaházban emeletre lift nélkül lépcsőzni, kisgyereket tízszer magasba emelni, feleséggel a szobában „karusszelezni”. E kiváló gondolathoz aztán kiegészítésképpen megérkeztek az okosórák, bennük a lépés- és kalóriaszámlálók, programok, amelyek ugyan nem örök, de legalább hosszú életet ígérnek. Ennek alapja pedig a rendszeres testmozgás. A jézusi tanítás ezt annyival egészítette ki – amire a kereszténység különösen ilyenkor, a feltámadás ünnepén, húsvétkor emlékezik –, hogy van örök élet is, amely az emberi léleknek jár, ha követi a bibliai tanításokat. Jézus maga is „sportolt”, ahogy Szent Pál, Assisi Szent Ferenc, Don Bosco Szent János, II. János Pál pápa is.

Mielőtt derék katolikus hittestvéreim elnáspángolnának felvetésemért, igyekszem magyarázatot adni, miért fontos testi-lelki jólétünk szempontjából a sport, amiről a felsorolásban szereplők bizony tanúbizonyságot tettek. Kezdjük a sor elején. A nagyböjtben, amikor az egyház készül az ünnepre, az evangéliumok sorában szerepel az a történet, hogy a tizenkét (!) éves Jézus szüleivel Názáretből Jeruzsálembe megy, majd elindulnak vissza. Megnéztem, ez testvérek között is háromnapi járóföld az egyik irányba, s természetesen ugyanennyi vissza. Egy korabeli kis El Camino, körülbelül kétszáznegyven kilométer. Nem légbetétes futócipőcsodákban, hanem mezítláb vagy valami rissz-rossz szandálban járták az utat, szamarat, öszvért vitt, aki tudott, a fáradtakat feltették a teherhordó állatra, hadd pihenjen kicsit. Visszafelé menet a szülők – amolyan harmincéves formák – észreveszik, hogy nincs meg a gyerek Jézus. Egy nap járóföldről visszamentek, megtalálták a templomban, vele együtt indultak vissza Názáretbe, tehát egy maratoni távot még rátettek a képzeletbeli kilométer-számlálóra. Hazaérve pedig indult az ácsipari foglalatosság a későbbi Megváltónknak, amit harmincéves koráig végzett is szépen. Emellett mindenhova gyalog ment, később tanításának ideje alatt is. Keresztül-kasul bejárta tanítványaival a korabeli vidéket, mondhatnánk, teljesítménytúráztak. Nem kis menet volt, amit vele együtt a tanítványok csapata is megtett három év alatt. Fizikumával nem is volt gond, kínok kínja közt a Golgotára menet keresztjének terhe alatt háromszor esett el, de felvitte, erős ember volt. Aki látta Mel Gibson megrázó filmdrámáját, tudhatja, mekkora fizikai és nem kevésbé lelki teljesítmény volt ez. Megmutatta, hogy az örök élet felé vezető úton a test és lélek együtt halad. Hozzá hasonlóan kortársai is rengeteget gyalogoltak vagy épp katonaként fizikai próbatételekkel élték mindennapjaikat, ahogy a Szent Pálként ismert korábbi Saulus, mígnem keresztényüldözése közepette egy hatalmasat nem esett a lováról, s meg nem világosodott. Lovagolt, vívott, küzdött, azaz sportolt, azután apostolként is gyalogolt eleget. Pál egyik levelében az örök üdvösség felé tartó keresztényeket az atlétákhoz hasonlítja, ezért is hívják őt és több későbbi tanúságtevőt is athleta Christinek, Krisztus atlétájának. Ha úgy nézzük, Assisi ismert szentje, a kelmefestő fia, Szent Ferenc is sportolt. Lovag volt. Lovaglás, vívás, földharc. Megtérése után pedig San Damianóban egy romos templomot kezdett el újjáépíteni. Saját kezűleg mozgatta a böhöm nagy köveket, amolyan „fegyencfitnesznek” is nevezhetnénk vagy erőemelésnek. Hosszan elvolt a feladattal, azonban nem járt hozzá táplálékkiegészítő és szakedző, még regenerációs program sem. Életrajzírói is megemlítik, hogy ő is járta az erdőket-mezőket, a maga El Caminóját, sok ezer kilométert élete során. Ahogy előkerült a labda, úgy a hívők, a szentek is szívesen kergették, talán legönfeledtebben Don Bosco atya, aki mai utódjainak, a szalézi szerzeteseknek is előírta, hogy sportudvar nélkül nem lehet templom, iskola, kollégium. A fiataloknak a sportpályán (is) a helyük. II. János Pál pápa nemcsak rajongott a sportért, hanem maga is nagy természetjáró és síelő is volt.

A jézusi tanításban a sok parabola között van egy, ami nem csupán a kereszténydemokrácia, hanem a sportoló emberek és a sportot támogatók számára is kiemelten fontos lett. Ez a talentumokról szóló példabeszéd, ahol a gazda távollétének idejére szolgáira egy, kettő és öt talentumot bíz, majd egyszer csak visszatérve számon kéri őket, ki hogyan sáfárkodott. Aki kettőt és ötöt kapott, megduplázta, aki egyet, az elásta. Az első kettő vállveregetést, utóbbi dorgálást kapott a gazdától, és azt az egy talentumát is elvette tőle. Különbözőek vagyunk, különböző értékeket kapunk. Nem mindenki lehet élsportoló, válogatott játékos, világbajnok vagy olimpiai dobogós. Ahogy a mindennapi életünkben is mindenkit teremtett szépsége és képességei alapján kell elfogadni – ez a kereszténydemokrata szolidaritás, testvériség fogalma –, úgy a gyermekkortól a sportra nyitott polgártársainkat is adott fizikai, testi adottságaival – talentumaival – kell segíteni előrejutni a test nevelésének, kiteljesedésének útján. Olyan pedig nincs, hogy valaki alapból testnevelésből fel van mentve. Bármilyen hiányosság esetén is olyan mértékben fejlett a sporttudomány, hogy minden iskolásnak biztosítani lehet a sportolás lehetőségét, a parasportszervezetek pedig a fogyatékkal élőknek a versenyzés körülményeit is megteremtik. Nem ahhoz kell különleges érzék, hogy a nagyon ügyes, már gyerekkorban kiemelkedő sportolópalántát babusgassuk, becézgessük, sztároljuk, az az igazi pedagógiai kihívás, hogy mindenkit talentumai szerint terelgessünk a sportolás útján. Mindenki ügyesedhet, fejlődhet a saját mércéje szerint, s ha abban kap megerősítést, dicséretet, nem fogja egyhamar a rendszeres sportot elhagyók sokmilliós táborát gyarapítani, mert ő mindent megtett, a maga módján megsokszorozta azt, amije volt. Aki két talentumot kapott, ne kérjünk rajta számon ötöt, de a megduplázásáért járjon a dicséret, többletfinanszírozás, azonban az öttalentumos szupertehetségnek, ha csak kettővel növeli kapott értékei számát, járjon a dorgálás és pénzmegvonás.

Ha ilyen kereszténydemokrata szemlélettel vennénk górcső alá a magyarországi iskolai képzést, annak széles alapjaira épülő sportági alapoktatást, a kiválasztást, az élsport szervezeti és finanszírozási keretrendszereit, más képet kapnánk? Azt hiszem, igen. S akkor még nem beszéltünk a húszas évei derekán a sportot végképp elhagyó „Z” generáció, a totyakos-pocakos harmincasok-negyvenesek, a sportot kerülők, a gyereküket abban nem támogató szülők derékhadának egész társadalmunk testi-lelki egészségére kiható problémájáról. Olimpia jön. Szurkolok férfi és női tollaslabdázóinknak, hogy szerezzenek kvótát, szurkolok nekik, ugyanakkor – ahogy Rióban – lesütött szemmel fogom nézni néhány hagyományosan magyar sikersportág (le)szereplőit. Mert ugye vannak, akik évek óta elássák a kapott talentumot, s vannak, akik megsokszorozzák. Ez a keresztény tanítás, a sport demokráciája. Ha Európát segíteni kell visszatérni keresztény gyökereihez, úgy a magyar sportot is. Ha már húsvét van, várjuk együtt a feltámadást!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik