Címvédő futballistáinknak, Eb-győztes kosarasainknak nem adták meg 1956-ban az olimpiai esélyt

A helsinki dobogón mosolygó Puskás Ferenc és társai 1956-ban aligha védhették volna meg olimpiai bajnoki címüket, az utódokat pedig végül nem is nevezte a MOB Melbourne-be (Fotó: Imago Images)

A 15 játékossal (Bozsik József, Budai II László, Buzánszky Jenő, Csordás Lajos, Czibor Zoltán, Dalnoki Jenő, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Kovács Imre, Lantos Mihály, Lóránt Gyula, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Zakariás József) kivívott helsinki olimpiai aranyérem megszerzését – Romániát 2:1-re, Olaszországot 3:0-ra, Törökországot 7:1-re, Svédországot 6:0-ra, Jugoszláviát 2:0-ra vertük meg – követően kialakult az Aranycsapat, amely az 1952-es olimpiai győzelem után az olaszokat Rómában 3:0-ra legyőzve megnyerte az Európa-kupát, az angolokat 6:3-ra és 7:1-re múlta felül, majd az 1954-es vb-n második lett. Az 1956 első felében tapasztalható visszaesés ellenére labdarúgóink nem lettek volna esélytelenek Melbourne-ben – csak éppen nem utazhattak el.

A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) 1956. október 17-i ülésén a Népstadion márványtermében Sebes Gusztáv, a MOB elnöke, az OTSB elnökhelyettese felolvasta az olimpikonok véglegesített névsorát, amelyben sem a labdarúgók, sem az 1955-ben Európa-bajnok kosárlabdázók nem szerepeltek. Eszerint 172 főből álló sportküldöttség utazott volna ­Melbourne-be a XVI. nyári olimpiai játékokra. Sebes Örömök és csalódások című önéletrajzi könyvében megemlíti, a sporthivatal az ő távollétében döntött a névsorról, elmondása szerint azt a nyilvánosságra hozatal előtt ismerte meg.

Sérelmezte, hogy a sportágak közül hiányzott a labdarúgás, „amelynek felkészítésével három esztendő óta foglalkoztam”. (Tegyük hozzá: július óta már Bukovi Márton volt a szövetségi kapitány.) A sportvezető megemlíti, a hozzászólók a labdarúgók hiánya miatt tiltakoztak – ez így nem pontos, mert elsősorban a kísérők létszámát kifogásolták (a küldöttségben a 106 sportoló mellett 66 kísérő kapott volna helyet). Sebes az OTSB-ben Hegyi Gyula elnöknél reklamálta, hogy korábbi megállapodásuk ellenére miért mondtak le a futballisták szerepléséről úgy, hogy ráadásul a nevezést is elküldték a NOB-nak. Tény, a mieinket a selejtezőben a keletnémetekkel sorsolták össze, de miután kiderült, hogy a németek közös csapatot indítanak a játékokon, visszaléptek, így játszani sem kellett velük. Ezt követően India lett volna az ellenfél, csak mi léptünk vissza (helyünket Dél-Koreának ajánlották fel, de az ázsiaiak nem kaptak az alkalmon). „A csapat nincs felkészülve. Nincs csapat. Puskásékat nem küldhetjük” – válaszolta Sebes felvetésére Hegyi. Ezzel egyébként Sebes is egyetértett. (Az október 17-i bejelentést megelőző egy hónapban amúgy „Puskásék” Belgrádban, Moszkvában, Párizsban és Bécsben is győzni tudtak…)

Ugyanakkor már korábban is voltak intő jelek: a MOB augusztus 30-i ülésén Kutas István, az összes sportág operatív ügyeit intéző főosztály vezetője, elnökségi tag részletesen beszámolt az előkészületekről, megemlítve: „A labdarúgók olimpiai előkészületeit megvizsgálva, az olimpiai bizottság elnöksége azt javasolja, hogy ne küldjünk csapatot az olimpiai labdarúgótornára.”

Indoklásként felhozta, a sportág vezetőségében bekövetkezett változás többé-kevésbé bizonytalanságot okozott, akadályozta a tervszerű felkészülést. „A labdarúgók erősen elmaradtak a felkészülésben, eddig mindössze egy tervezet készült a felkészülésükre! Mindezen túl az idei nemzetközi eredmények és a jelenlegi formák sem olyanok, amelyek kilátást nyújtanának az eredményes olimpiai szereplésre. A részvételi költségek igen nagyok, a labdarúgócsapat kiküldése hatalmas összeget emésztene fel, s esetleg más sportágban esélyes sportolóktól venné el a csapat kiküldése a lehetőséget.” Ezek voltak a legfontosabb okok, amelyek miatt a testület nem javasolta a labdarúgók kiküldését. Az ekkor már szövetségi kapitányi posztról leváltott Sebes ezen az ülésen nem vett részt, mert OTSB-elnökhelyettesként a bledi evezős Eb-n járt.

Pedig már az 1953-as ­UEFA-tornától kezdve odafigyelt az utánpótlásra, mai szóhasználattal élve, menedzselte azt. Az áprilisban Belgiumban győztes, négy meccsén gólt sem kapó U18-as csapatban olyanok játszottak a később ismert labdarúgók közül, mint Tichy Lajos, Rajna Károly, Pál Tibor, Szimcsák László. Nem lehetett rossz az együttes, egy belga újság azt írta: „Ezzel a győzelemmel a magyarok megerősítették labdarúgásuk vezető helyét az európai ranglistán. Technikájuk, kollektivitásuk kifogástalan.” A bukaresti világifjúsági találkozó futballtornájára is neveztek magyar együttest. „Célom az volt, hogy ők adják majd az 1956-os olimpiára a csapatot” – mondta Sebes. Az Ilku – Kárpáti (Rajna), Mednyánszky, Várhidi – Szojka, Dékány – Tóth, Machos, Csordás, Szolnok, Virág összeállítású csapat 1:3-as félidő után 4:3-ra győzött a döntőben Románia ellen. A keletnémet Fussball Woche így áradozott: „A magyar tehetségek tartálya kimeríthetetlen. (...) Egyénileg máris voltak olyan játékosok, akik magasabb fokon is megfeleltek volna.” Sebes utólag leszögezte: „Az áprilisban Belgiumban járt ifjúsági és a Bukarestben járt utánpótláscsapatokból kiváló olimpiai válogatottat lehetett volna Melbourne-re összeállítani.” Megvolt már a 16-os keret is: Ilku István, Faragó Lajos (kapusok), Kárpáti Béla, Várhidi Pál, Sárosi László, Rajna Károly, Szigeti Oszkár (védők), Szojka Ferenc, Berendy Pál (fedezetek), Kertész Tamás, Csordás Lajos, Tichy Lajos, Orosz Pál, Fenyvesi Máté, Machos Ferenc, Bencsics József. Sebes úgy vélte: „Megértettem, hogy labdarúgóinkat éppen azért nem küldik ki az olimpiára, mert még én válogattam össze őket. Ez volt a futball igazi mellőzésének oka 1956-ban.” A hivatalos álláspontot Hegyi Gyula képviselte fentebb említett állításával, a „Puskásékat nem küldhetjük” kitétel pedig arra vonatkozott, hogy a NOB egyre szigorúbban vette az amatőrszabályt.

Kutas István sportvezető is a mieink sikerei nyomán egyre inkább állandósuló profiváddal – ami nehezen lett volna bizonyítható – magyarázta a távolmaradást, nem pedig azzal, hogy a jobbára csak a sikereket felvállaló honi sportvezetőség lemondta volna részvételt. Márpedig 1956 első felében három vereség és két döntetlen volt válogatottunk mérlege, aminek következtében Sebes helyett Bukovi Márton lett a szövetségi kapitány, akivel aztán a forradalom kitöréséig helyreállt a világ rendje, öt győzelem volt a mérleg.

A melbourne-i döntőben a Szovjetunió 1:0-ra legyőzte Jugoszláviát. Ha azt vesszük, hogy a szovjet A-csapatot 1956 szeptemberében legyőztük Moszkvában 1:0-ra, akárcsak Jugoszláviát Belgrádban 3:1-re – igaz, mindkét együttesünk jobban emlékeztetett az Aranycsapatra, mint Sebes olimpiára tervezett 16-os kerete… – talán nyugodtan állíthatjuk: egy érmet elvesztettünk.

Akárcsak kosárlabdában. De ez talán még cirkalmasabb ügy, mint labdarúgóink távolmaradása. Kosarasaink ott voltak az 1948-as és 1952-es játékokon. A Bánhegyi László, Bencze János, Bogár Pál, Cselkó Tibor, Czinkán Tibor, Dallos János, Greminger János, Hódy I János, Hódy II László, Mezőfi Tibor, Papp Péter, Simon János, Tóth László, Zsíros Tibor összetételű együttes 1955-ben Páder János irányításával megnyerte a budapesti Európa-bajnokságot. A mieink a finneket 94:58-ra, az olaszokat 75:58-ra, a törököket 66:55-re verték meg a csoportban, a nyolcas döntőben 75:65-re kikaptak Csehszlovákiától, ám Lengyelországot 98:66-ra, az olaszokat 81:65-re, a bolgárokat 69:59-re, a jugoszlávokat 48:34-re megverték. A minket legyőző csehszlovákok a szovjeteket is felülmúlták, igaz, a lengyelektől és a jugoszlávoktól kikaptak, ez azt jelentette, ha a magyarok a hátralévő két meccsüket megnyerik, aranyérmesek. A szovjetek elleni rangadót a Népstadion 40 ezer nézője előtt rendezték, a 82:68-as hazai sikerrel végződő találkozó után a románok 71:60-as legyőzése már nem jelentett gondot.

A porszem az 1955. novemberi franciaországi tornán került a gépezetbe. Válogatottunk három mérkőzése közül csupán a Lyon ellenit nyerte meg. Zsíros Tibor egyik könyvében meg is írta, már ekkor eldőlt a részvétel sorsa. Az 1956. áprilisi Szófia-kupán pedig az Eb-erősségű mezőnyben a szovjetektől és a bolgároktól elszenvedett vereség után harmadik lett a csapat, a vezetőséget ez is elbizonytalanította. Szeptemberben a bolognai Mairano-kupán a szovjetek és csehszlovákok megelőzték a mieinket, ám ekkorra már eldőlt, nem utazunk Melbourne-be. Az NS a torna előtt így írt: „A magyar válogatott – tekintettel arra, hogy az olimpián nem vesz részt – már a jövő évi Európa-bajnokságra készül.” Az augusztus 30-i MOB-ülésen a kosarasok szóba sem kerültek, ahogyan október 17-én sem. Simon János 1993-ban így emlékezett az eseményekre: „Eb-győzelmünkért a legnagyobb sportkitüntetést, a Sportérdemérem arany fokozatát kaptuk a magyar sportvezetés akkori első emberétől, Hegyi Gyulától. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy az ötvenhatos, melbourne-i olimpiára kijussunk. Azt mondták, túl messze van. Pedig biztos vagyok benne, hogy az első hat között végezhettünk volna. Ekkor meg is gyengült a csapatunk, sokan elhagyták az országot. 1957-ben »kárpótoltak« bennünket a moszkvai VIT-találkozóval. Nagyon utált bennünket a közönség, állandóan ellenünk szurkoltak. Ettől függetlenül – szintén a szovjetek legyőzésével – megnyertük a tornát. Emlékszem, a végére úgy megkedveltek minket az elszántságunkért a nézők, hogy míg a mi kapott és feldobált virágcsokrainkat elfogadták, a szovjetekét visszahajigálták a pályára. Kell ennél nagyobb elismerés?”

Gyimesi János a Ti, 55-ösök című könyvében így fogalmaz: „Ők is nemzeti hősök voltak, és csak a politika, kiutazásuk leállítása fosztotta meg őket 1956-ban egy szépen csillogó olimpiai éremtől.”

IHAROS SÁNDOR: A VILÁGCSÚCSTARTÓ, AKI OTT SEM VOLT

Világrekorderünk favorit lehetett volna Melbourne-ben, ám végül el sem jutott az olimpiára… Az 1956-os ötkarikás játékok előtt a Saturday Evening Post úgy vélte, futóink legalább három-négy aranyéremért versenyeznek. Az előrejelzés 10 000 méteren egyértelműen Iharos Sándort (felső képünkön balra) várta az első helyre. Hosszútávfutónk az olimpiáig (1953–1956) 11 világrekordot futott, hetet 1955-ben, ezért kiérdemelte a Helms-alapítvány 1936-ban alapított díját, a World Trophyt, amelyet Magyarországon úgy értelmeztek, hogy ez a világ legjobb sportolójának járó elismerés. Ez úgy helytálló, hogy Iharos Európa legjobbjaként kapta meg az évente hat régióban odaítélt címet. Két világcsúcsot – 10 000 méteren és azon belül 6 mérföldön – az olimpia előtt, 1956. július 15-én a Népstadionban ért el. A Képes Sport ezt írta: „Egyszerre 12 mp-cel javította meg Zátopek elérhetetlennek tartott világrekordját (...) a melbourne-i olimpia 10 000 méteres futásának első számú esélyesévé lépett elő.” Igaz, szeptember 11-én Moszkvában Vlagyimir Kuc – aki aztán nyert 5000-en és 10 000-en is – alaposan megjavította futónk eredményét. Ám Melbourne-be már nem utazott el Iharos. Távolmaradásának legvalószínűbb oka, hogy sem mentálisan, sem fizikailag nem volt felkészülve. A forradalom alatt nem tudott rendesen edzeni, márpedig edzője, Iglói Mihály – akinél 20 éves korában (!) kezdett futni – nem ritkán naponta háromszor is meghajtotta tanítványait. Rebesgették, azért sem utazott el, mert szerelmét, a dobóatléta Laczó Ilonát nem nevezték a játékokra. Fájó bokája is hátráltatta, meg talán a tudat is, hogy Kuc legyőzheti. Október 31-én a Népszavában arra hivatkozott, azért marad távol, mert formán kívül van, sérülése is akadályozza. Hozzátette, az utazására szánt összeget inkább költsék a szabadságharcosok megmentésére. Aztán mégis a csapat után ment Nymburkba, riporterként elutazott volna Melbourne-be is. Még azt sem zárta ki, ha egészsége engedi, rajthoz áll az olimpián. Emiatt összeszólalkozott Iglóival, nem repült el Ausztráliába, Bécsben kötött ki. Ám mentális állapotára jellemző, hogy 20 ezer dollárért sem állt rajthoz egy 1500 méteres versenyen. Úgy volt, hogy akkor már feleségével, Laczó Ilonával Belgiumban telepednek le, de honvágyuk miatt 1957 májusában hazatértek. Bár Iharos kijutott a római olimpiára, már sohasem lett a régi. A tényekhez hozzátartozik, zseniális futónk nem hajrázott erősen, világcsúcsait rendre iramfutóként érte el, jórészt országok közötti viadalon, főként Tábori László vagy Rózsavölgyi István felvezetésével. Akkoriban ritkák volta a kiemelkedő versenyek, amelyeken taktikázni kellett (volna) a győzelemért. A vele kapcsolatos melbourne-i latolgatások így foglalhatók össze: a futó, aki ott sem volt.