Tenki Réka: Gulyás Michelle karakterét eljátszanám

– Nyúlánk, sportos testalkatát elnézve adódik a kérdés: milyen sportágat űzött gyerekként?
– Semmilyet. Sőt, valójában az egyetemi éveim alatt és felnőttéletemben kezdtem megismerni és nagyon tisztelni a sportolókat. Nem is értem, miként lehet valaki versenysportoló, mert az olyan hihetetlen erőfeszítés.

–  De a fizikai aktivitás nagyon is jelen volt az életében, ha a táncot annak tekintjük…
– Ez igaz, a tánc, a balett, a néptánc végig része volt a gyerekkoromnak. És persze a színészi hivatás, főként a táncos-énekes szerepek is megkívánnak egyfajta fizikai kondíciót a színésztől, de szerintem minden szakmai elhivatottság kérdése. Aki nem érzi magában, inkább hozzá se kezdjen, ezt csak szenvedélyesen lehet csinálni!

– Persze úgy könnyű, ha valaki már gyerekkorától otthon van a színházi környezetben, nemde?
– Nekem az volt a természetes Debrecenben, ahol felnőttem, hogy suli után átmentem a színházba, ahol édesapám dolgozott, s mondjuk, éppen a délutáni bábelőadásokat világította, és ott múlatom az időt. Bent ácsorogtam a fénypultban, és szépen lassan otthonossá és családiassá vált számomra a színházi közeg. Azt érzékeltem, hogy az emberek imádtak átalakulni valami mássá, mint aki az öltözőbe belépett, és engem is mindig az érdekelt, ha más lehettem, mint aki vagyok. Amikor olyan előadás van, amelyben magamat kell adnom, azt nem nagyon szeretem, mert unalmas, még engem sem érdekel… (Nevet.)

–  Akkor óriási átalakulást igényelt, amikor egy filmszerep kedvéért – legalábbis egy váltó erejéig – fel kellett készülnie a maratoni futásra? Várjunk: kellett vagy akarta?
– Én éreztem úgy, hogy nem lennék hiteles a Futni mentem című film egyik főszereplőjeként, ha már a kinézetem alapján sem lehet rólam elhinni, hogy képes vagyok rá. Finoman szólva előtte egyáltalán nem szerettem futni, még tesiórán sem.

–  És változott valami azóta?
– Először a lelkiismeretemet akartam rendbe tenni, és kerestem egy személyi edzőt, akitől a szó szoros értelmében meg kellett tanulnom futni. Na meg azt is, hogyan nem szabad feladni, hogy miként legyek képes továbbmenni, amikor már teljesen kivagyok.

–  Csak nem megszerette mostanra a futást?
– Azt azért nem mondanám, de azóta is futok, mindenkinek csak ajánlani tudom, remek „énidő”, senki sem szól hozzád, csicseregnek a madarak… És még valamit köszönhetek a futásnak. Amúgy nem tudom megdicsérni magamat, nem vagyok sohasem elégedett, és a dicsérettel sem tudok mit kezdeni – az edzés után ugyanakkor megtanultam magamat vállon veregetni, mert amikor a táv végére érek, hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy ma is sikerült teljesítenem.

–  Minden oka meg is lehet a büszkeségre, de nem csupán a futótávok legyűrése miatt. Tenki Réka látszólag nagyszerűen találta meg az egyensúlyt a szeretett hivatás, a kétgyerekes anyai lét és – Csányi Sándor színművész oldalán – a feleségstátus között. Pedig biztosan találkozott olyan kérdésekkel útközben, amivel mi, nők gyakran: „Na jó, de melyiket gondolja igazán komolyan?”
– A mai napig. Szinte mindig eszembe juttatják néhányan, hogy vajon képes vagyok-e mindezt egyensúlyban tartani. Mert mindannyian érezzük, hogy ez hullámzó ritmusú folyamat, hiszen van, amikor a hivatásban dominálnak a dolgok és akkor persze jön rögtön a lelkiismeret-furdalás, hogy a gyerekek nem kapnak annyit belőled, mint szeretnéd. Ha meg a gyerekekkel vagy többet, akkor azon vívódsz, hogy vajon nem kellett volna-e még egyszer elolvasnod a szerepet az esti előadás előtt és kellően elhivatott vagy-e még. De én úgy érzem, hogy attól vagyok teljes, hogy történeteket mesélhetek az embereknek, és imádom azt az érzést, amikor odajönnek hozzám előadás után és elmondják, hogyan hatott rájuk. Persze olyan is van, hogy nem. De már túljutottam azon a korszakon, amikor az ember csak akkor érzi, hogy jól dolgozott, ha mindenkinek tetszik, amit csinál. Mert persze hogy ilyen nincs. Mostanra az lett a fokmérő nálam, hogy mennyi időt, energiát és munkát fektettem abba a szerepbe, s ha én mindent, de mindent megtettem, akkor nem lehetek elégedetlen, akármilyen is a fogadtatása.

 – Ez nagyon hasonlatos a sportvilághoz, egy pontozásos sportág jut az eszembe, amelyben csak az adhat lelki nyugalmat az embernek – valahogy így volt ez velem a tornában is –, hogy márpedig én minden létező munkát elvégeztem, a legjobbamat nyújtottam, és ez ennyire volt elég. Ettől még születhetnek persze igazságtalan döntések…
– Igen, de ebből is alázatot tanul az ember, amibe az is beletartozik, hogy ha viszont nem tett meg mindent a sikerért, akkor nem ér felelősöket keresni maga helyett.

–  Ha pedig a ritmusról beszélünk, két hasonlóan elkötelezett művészembernél, mint amilyen a Tenki Réka, Csányi Sándor házaspár, ez hogyan fésülhető össze?
– Pontosan így: az elkötelezettség a kulcsszó. Mert ha azt látod, hogy a másik ugyanolyan szenvedéllyel éli meg a saját feladatait és éppen annyira van szüksége az elvonulásra, az átlényegülésre, a személyes kiteljesedésre, mint amennyire nekem, akkor leszünk egyensúlyban. Hiszen egy feltöltődött férjet kapok vissza, nem pedig egy frusztráltat. És ez kölcsönös, és persze nálunk sokat segít a hétköznapokban, hogy ismerjük a szerepekre felkészülés lelki folyamatát, és arról se feledkezzünk el, hogy édesanyám nagyon sokat segít, hogy mi el tudjuk vállalni azokat a munkákat, amikre vágyunk. Ő biztos segítség és támasz mindannyiunk életében, miközben mi sokszor azt érezzük, hogy halálosan unalmas, hétköznapi pár vagyunk, akik ugyanúgy küzdenek a gyereknevelés mindennapos kihívásaival.

–  Egy tizenegy éves lány és egy hatéves fiúgyerek mellett ráadásul teljes szülői jelenlétet igényelnek a hétköznapok, ha jól gondolom…     
– Nagy szerencsém van, mert Sanyi rendkívül pozitív szülő, és folyamatosan azzal nyugtat engem, hogy nincs garancia arra, hogy mivel teszünk jót. Arra biztat, hogy csináljuk a gyereknevelést a legjobb belátásunk szerint. A minta számít, vagyis az, mi hogyan beszélünk egymással, más emberekkel, milyen a viszonyunk a világhoz. Jobb, ha beletörődünk abba, hogy nem leszünk a világ legjobb szülői, mi ennyik vagyunk, de abból igyekszünk a hitünk szerinti legjobbat nyújtani. Ez nekem nagy lelki segítség, miközben tele vagyok olyan anyai dilemmákkal, hogy milyen sportágat kellene megmutatni a gyerekeknek, pláne úgy, hogy én egyikhez sem értek. Hogyan kell egy gyereket ösztönözni akkor is, amikor fél év edzésre járás után hirtelen elveszíti az érdeklődését. Mivel tartom a sportban és tényleg jól teszem-e, ha arra ösztönzöm, hogy maradjon, amikor lehet, hogy ez nem is az ő sportága. Kérdőjelek egész sora…

– Ha már itt tartunk, eddig sikerült őket a sporthoz közel hozni vagy a sporton belül tartani?
– Igen, a lányom kosarazik, a fiam karatézik, és egyelőre mindketten szeretik, amit csinálnak. Nem lennék boldog, ha a gyerekek minden délutánja be lenne táblázva. Szerettem volna például, hogy a kisfiam elmenjen a lakhelyünkhöz közeli tóhoz, és sarazzon meg fára másszon. Miközben jön a külvilágtól a „nem jár külön angolra?”, „nem jár iskolai előkészítőre?” típusú nyomás, amit nehezen viselek, és ilyenkor leülünk Sanyival és megbeszéljük, hogy a saját értékrendünk alapján mit tartunk fontosnak.

–  És akkor a sportszülői minőséggel mennyire sikerült megbarátkoznia?
– Olyannyira, hogy én mindig lelkesen tapsolok még az ellenfél kosaránál is, amikor a lányom meccsén ülünk. A mai napig nemigen értem a szabályokat, de ez nem baj. A szülőtársak képben vannak, és kiabálják, hogy „fault”, én meg csak nagyokat nézek… (Nevet.) Szerintem nem is szabad a szülőnek az edző–tanítvány kapcsolatba túlzottan beleavatkoznia. Nem szabad a gyereket befolyásolni, hiszen én azért adtam teljes bizalmat az edzőnek, mert én nem értek hozzá. De ha értenék is, mondjuk, a színházban azért van ott a rendező, hogy nála legyen a kormányrúd. Ha konfliktus van, persze ott vagyok, de az, hogy mi történik a pályán vagy az edzőteremben, az edző dolga, és nem nekem kell bekiabálnom, hogy éppen kit cseréljen be.

–  Igen, a sportpályákon gyakorta tapintható az a túlfűtött érzelem, ami oly sikeressé teszi a sport tematikájú filmeket, dokumentumfilmeket, sorozatokat. Mit gondol, mi áll a hátterében annak, hogy a nagy filmcsatornák is egyre többször nyúlnak sporthoz?
– Szerintem nagyon sokan lendületet kapnak ezektől az élő és valódi történetektől, amelyekben hús-vér figurák mutatják meg a gyakorta küzdelmekkel teli utat. Szeretnek az emberek egy-egy karakterben magukra ismerni, szeretik, ha megismerhetik a hátterét egy-egy sikertörténetnek vagy akár bukásnak. Ezt hozzák közel ezek a filmek a nézőkhöz.

–  Melyik sporthős karakterét érezné közel magához, ha választani lehetne egy sportolói „szerepálmot”?
– Az öttusázó Gulyás Michelle párizsi olimpiai célba érkezését sohasem fogom elfelejteni, őt bármikor szívesen eljátszanám.