„Egy pohár friss vizet!” – Csillag Péter publicisztikája

SZÁZÉVES JÓZSEF ATTILA ÚGYNEVEZETT FUTBALLVERSE, amely persze a megtévesztő cím ellenére a legkevésbé sem futballvers. A Félidő 0:0 a reménnyel teli, meccs hevében égő, tettre kész csapat légkörét idézi meg a metaforával, azonban nem „utazik a tizenhatos mélyére”: a szünetbeli döntetlen állás háromszori ismétlésén, a sportmezre utaló vörös dressz említésén és az öltözőbeli bajtársias hangulatot erősítő „Gyerekek!” megszólításon túl nem érinti a labdarúgás jelenségeit. 

Ha akarná, érinthetné egyébként, ahogy iskolás nyelvezettel mondani szokás, a szerző sportági szaktudása megvolt hozzá. Nővére, József Jolán visszaemlékezéséből ismerjük kölyökkori érdeklődését: „Attila szabályos ferencvárosi srác lett… A reggel kapott nagy karéj kenyérrel egész nap csatangolt, csak este került elő. Futballozott a Vásártéren a többi kis csibésszel, vagy a tizedik uccában golyózott.” Sebes Gusztávval, a későbbi szövetségi kapitánnyal egy iskolába járt a Mester utcában, vélhetően az említett vásártéri focikon is együtt kergették a rongylabdát. Erre az időszakra, a gondtalan gyermekkorra utal Simon Jolán című, 1928-as versének megjegyzése: „Egyszer, ha nem veszi észre, / nézzetek arcába hosszan, / magános férfiak gondolták ki, / amikor én még futballoztam.”     

Nézőként is volt alkalma tanulmányozni a játék jellegzetességeit, Visnyai Vilmos A csodagyerek című visszaemlékezésében 1919 tavaszi közös meccslátogatásukat idézte fel. 

A Félidő 0:0 túlburjánzó képeivel szokatlanul kavargó, avantgárd hatású, sorokra bontva nehezen elemezhető vers, amely egészben mégis nagyot üt; teljes lendülettel löki ki az olvasót a mámoros stadiontérbe, szenvedélyes tűzzel, kikezdhetetlen hittel töltve fel az előtte álló küzdelmekhez. A tisztaság, az őszinteség, a remény szikrázó himnusza ez, amely a természet romlatlan forrásaiból, a kozmikus jelekből, a transzcendens erőkből és az emberi tettvágyból meríti ösztönzését. Ha úgy tetszik, erős üzenettel szolgál arról, hogy az élet valóban lényeges dimenziójában nem közéleti aktualitásokhoz, politikai szereplőkhöz és a múló pillanat érdekcsatáihoz kell igazítani cselekedeteinket. A harmatos mező, a nyár vérlódító forrósága, a cédrusok, a kövek és a tüzek állnak szemben a roskadó világgal, a mindent eltaposó idegen autókkal, a távcsöves, kényelmes páholyokban üldögélőkkel. József Attila pedig figyelmeztet: „Őrizzétek, mint kövér kisdedet / Jövő nagy országlásunkat, ahol / Szépek, tiszták és becsületesek / Maradhatnak jó, gyönge társaink.” Versről beszélni a vers pontos szövege nélkül körülbelül olyan, mint a kocsmában elmesélni az ollózós gólt, így álljon itt most a teljes változat!

„Vörös dresszünkön elmaradt nyarak / Vérlódító, nagy forrósága izzik. Gyerekek, / Félidő: 0:0. A vizek / Okos erővel elöntenek mindent. / Érzitek-e, hogy árad az idő? S a vér, / Szép, ifjú vérünk lüktető lovak / Módjára harmatos mezőn nyerít. Ma nincs, / Ki áhitattal meg ne irigyelné / Baráti jobbunkat, melyet / Odanyújtunk a roskadó világnak. / Félidő: 0:0; karcsú tagjainkból / Hajbókoljatok ki cédrusok, / Kövek, tüzek és elektromos álmok! / Őrizzétek, mint kövér kisdedet / Jövő nagy országlásunkat, ahol / Szépek, tiszták és becsületesek / Maradhatnak jó, gyönge társaink. / Idegen autók taposnak el. Erős / Kovácsok markában a vas / Kipirul, mint a fiatal leány, / Ha futva ér virágai közé. Mi már / Meg sem tudnánk maradni, üldögélni, / A távcsöves, kényelmes páholyokban. / Egy pohár friss vizet s aztán tovább – / Kedvünkre győzünk: / Félidő: 0:0, gyerekek – / Hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!”

József Attila költeménye 1925 őszén született, a dátum pedig a magyar irodalomtörténet szempontjából is figyelmet érdemel: az 1920-as évekből meglepően sok nyom maradt fenn írók, költők ismerkedéséről az akkoriban már tömegeket mozgató futballal. Az 1927. szeptember 25-i magyar–osztrák (5:3) válogatott mérkőzésről írt Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc egyaránt, de egymástól függetlenül ott ült az Üllői úti lelátón aznap Zelk Zoltán, Pásztor Árpád és a sportág iránt már korábban is érdeklődő Karinthy Frigyes. Róla el kell mondani, hogy 1926-ban az MTK–Slavia Praha mérkőzésről tudósított a Sporthírlapnak, 1927-ben pedig a Hungária–Ferencváros találkozóról Az Estnek. Kosztolányi Dezső 1923-ban publikálta a Pesti Hírlapban A labda című tárcáját, ekkor jelent meg könyvben Babits Mihály Kártyavár című, újpesti futballvonatkozásokat kínáló regénye, Márai Sándor Az Ujság hasábjain 1928-ban osztotta meg nem éppen szívderítő véleményét a futballőrületről, Juhász Gyula pedig ugyanebben az évben a Szegedi Bástya–Sabaria (1:2) mérkőzés előtt vetette papírra Olympiai óda című költeményét.

Szép lenne az említett tízek mellé tizenegyedikként betenni a csapatba Tóth Árpádot, de a körülmények úgy alakultak, hogy még a kispadon is bajos lenne helyet találni neki: az 1886-ban született finom hangú költőről, a Nyugat jeles szerzőjéről mindeddig – tudtommal – nem került elő futballal kapcsolatos életrajzi vagy írói kapcsolat. Viszont nemrégiben kezembe került egy verse, amelynek ugyan a labdarúgáshoz semmi köze, mégis feltűnő rokonságot mutat József Attila Félidő 0:0 című szerzeményével. Az úton című mű a „futballverssel” csaknem egy időben, 1926-ban keletkezett, az Esti sugárkoszorú és a Körúti hajnal mélabús költőjétől szokatlanul energikus és lendületes kiáltványként. A testvérköltemény alaphangulata, jó néhány eleme és képe itt is meghatározó: az ébredő természet, a jövőbe vetett bizalom, a friss szél, a fényt és meleget adó nap, a szebb holnap ígéretét hordozó gyermek, a rügyező ifjúság, az emberi erőfeszítést mintázó vas, a fejlődést jelképező villanyáram és nem utolsósorban az isteni segítség: „Hurrá, paraszti ruhában / Az Úristen ott maga szánt.” Ha összeolvassuk a húszéves József Attila életteli sorait az ekkor már negyvenéves Tóth Árpád hasonlóan tündöklő versével, biztosak lehetünk benne, ez a meccs nem marad 0:0!

„Ó, reggel! robbanó élet! / A friss szél arcomba vág, / Vállal feszülnek a szélnek, / És sikonganak a fák, / Ráintenek vonatomra, / Zöld zászlajuk zúgva forog, / Mehet! – zengik vihorászva, / Mehetnek a víg utasok! // Most egy nagy kortyot a szélből! / Ó, vad szél, drága konyak! / Köszöntlek, tavaszi erdő, / Köszöntlek, tavaszi nap! / Most minden sikerül majd, / Nem is a vonat röpít, / Százezer angyalerővel / Visz a gyógyult gyermeki hit! // Hazugság minden bánat, / Sohse voltam bús, se beteg, / Tárt karral a boldogság vár, / Ahová most sietek. / Örömök karikagyürűje / A körülarany horizont, / És megvakul a napban / A hunyori szemü gond. // Édes fájással pattog / Körül az egész világ, / A szívek, az anyaméhek, / Sok rügyező ifjuság; / Egy eke új vasa lobban / A napban, toronyiránt, / Hurrá, paraszti ruhában / Az Úristen ott maga szánt. // Mire leszáll a boldog este, / És csöndben megérkezem, / Elmaradt száz határtól / Lesz napfényes a szivem. / Víg villany gyúl a szobában, / Vagy szivemből csap ki a fény? / És alvó kicsi lányom / Felkacag álma ölén.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!