A szerencse nem más, mint utolsó tartalékaink mozgósítása – az Eiger krónikája

Egy kis háttér: mivel addigra az Alpok valamennyi nagy csúcsát meghódították már, a két világháború közötti időszakban a fiatal hegymászók új kihívásokat kerestek, amelyeket az egyre nehezebb alpesi mászóutakban találtak meg. Ezek között is kiemelt figyelmet kapott a Matterhorn, a Grandes Jorasses, illetve az elsők között is az első, a 3967 méter magas svájci Eiger rettegett északi fala.

Az 1800 méteres függőleges sziklafal úgy néz ki, mintha a hegyet középen kettévágták volna, emiatt az éghajlata is kiszámíthatatlan, de jellemzően viharos, szeles, hideg és jeges, számos halálos áldozatot követelt már addig is, egy brit újságíró egyenesen úgy fogalmazott, hogy „elmebeteg, aki belevág”.

Tény, hogy hatalmas tudás és bátorság kellett hozzá, hogy egyáltalán megpróbálkozzon vele valaki, és két évvel a fal addigi legnagyobb tragédiája után, 1938-ban két hegymászópáros érkezett csendesen a fal aljához: egy német és egy osztrák duó. Fritz Kasparek és Heinrich Harrer, valamint az egy nappal később induló Anderl Heckmair és Ludwig Vörg egy idő után úgy döntöttek, együtt folytatják az utat, amelynek végül első megmászói lettek. Történelmet írtak, négy nap alatt jutottak fel a csúcsra, a klasszikus útvonalat pedig azóta is Heckmair-útnak nevezik.

A könyv címében szereplő Fehér Pók nem más, mint egy jégmező a fal felső részében, mely a szemben lévő hotelből szabad szemmel is jól látható – legalábbis a globális felmelegedés felgyorsulása előtt biztosan így volt –, és amely emblematikussá vált az Eiger északi falán, mint egyébként megannyi más helyszín, a Hinterstoisser-haránt, a Halálbivak vagy az Istenek traverze.

Nemcsak azért különleges ez az első megmászás után húsz évvel megjelent könyv, mert az egyik főszereplő, Heinrich Harrer személyesen és érzékletesen számol be a lassan százéves eseményekről, hanem mert a szerző csatolt hozzá egy útleírást is, ha valaki esetleg neki akarna vágni, és az Eiger északi falának olyan krónikáját rakta le mellé, amelyet a történészek is megirigyelhetnek, és amely így, ebben a formában egyetlen alpesi északi falról sincs meg, igaz, egyik sem vált ennyire ismertté.

Harrer személye nem lehet ismeretlen a nézők és olvasók előtt, ugyanis Brad Pitt őt alakítja a Hét év Tibetben cím filmben, amely lhászai kalandjait meséli el a második világháború alatt. Tény, 1938-ban szerencséjük is volt, hogy élve megúszták a kalandot, ami addig senkinek sem sikerült, de mint Harrer a könyvében fogalmaz: „A szerencse nem más, mint utolsó tartalékaink mozgósítása.”

Ők pedig a siker érdekében mozgósították a legutolsó tartalékaikat is. Semmi nem maradt bennük.

(Heinrich Harrer: A Fehér Pók, Park Kiadó, 2003)

A cikk megjelent a Nemzeti Sport 2024. augusztus 31-i Képes Sport mellékletében