Benne volt a levegőben, hogy Márton Anita befejezi pályafutását, hiszen már a budapesti világbajnokság után elmondta, erősen gondolkodik a visszavonuláson. Akkor még nem döntött, inkább tiszta fejjel mérlegelt az elmúlt hetekben, hogy aztán csütörtökön bejelentse, pontot tesz élsportolói karrierje végére. Kevesebb mint egy év van hátra a párizsi olimpiáig, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy kiharcolta volna az indulást, mégis úgy gondolom, jó döntést hozott.

Márton Anita olimpiai bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes, fedett pályás világbajnok magyar súlylökő – de amikor a szerkesztőség felé sétálva értesültem visszavonulásáról, nem az eredményei ugrottak be elsőként, hanem a mosolya. Pedig neki is voltak nehéz időszakai, talán több is, mint gondolnánk, a dobókörben és környékén viszont áradt belőle a nyugalom és a pozitivitás – Anitát egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Először akkor láttam mosolyogni, amikor a zürichi Európa-bajnokságon átdobta a tizenkilenc méteres lélektani határt, nem mellesleg az országos csúcsot is megdöntötte. Elkezdtem követni a pályafutását, egykori atlétaként példaképként tekintettem rá – más kérdés, hogy én csak a nagyapám mosógolyójával löktem tizenkilenc métert… A riói olimpián is mosolygott, sőt örömében pityergett is, miután 19.87-es utolsó kísérletével pályafutása legnagyobb sikerét elérve bronzérmet szerzett.

Na igen, azok a hatodik dobások... Az olimpia után úgy voltam vele, élőben is látnom kell Márton Anitát, aki addigra a jelenkori magyar atlétika meghatározó egyéniségévé vált. Ott is voltam a belgrádi fedett pályás Európa-bajnokságon, amelyet gyakorlatilag már az első kísérletével megnyert, utolsóra mégis tudott javítani. A lelátón is csodálatos érzés volt hallgatni a Himnuszt, hát még milyen lehetett a dobogón állva – klasszisunk egy évvel később, a birminghami fedett pályás világbajnokságon is megtehette. Mondanom sem kell, hatodikra lökte a legnagyobbat.

Márton Anita utolsó nagy dobása a budapesti vb volt, amelyen ugyan nem jutott döntőbe, ám a közönség vastapssal jutalmazta. Az ováció persze nem csupán a selejtezőben bemutatott három kísérletének szólt, hanem az elmúlt több mint két évtizednek is, amely telis-tele volt emlékezetes pillanatokkal. Miközben az egyik ajtót résnyire még nyitva hagyta, mert a mozgás továbbra is az élete része marad, több másik is kinyílt előtte – minden oka megvan rá, hogy mosolyogjon, amikor belép rajtuk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!