Kemény: Az olimpiai arany nem jelent automatikus helyet a keretben

– Itt az idő...
– Mire gondol?

– Hozzávetőleg egy hónapja abban maradtunk, interjút készítünk, ha lesz valami aktuális történés.
– Mi tagadás, lett.

– Olimpia előtt nyolc hónappal talán még nem is volt ilyen helyzetben. Sérülések, ügyek, formahanyatlás. Nem aggasztja?
– Mint mindig, bízom a csapatomban, az általam kiválasztott játékosokban. De a kérdését nem akarom megkerülni: inkább a szomorúság beszél belőlem egy-egy eset kapcsán. A fene sem akar például a látleletek szakértője lenni!

– Úgy hallottam, amikor értesült a sérülésekről, szinte megszólalni sem tudott.
– Csodálkozik?

– Tapasztalt edzőnek ismerem.
– Arra nem lehet felkészülni, hogy elveszíti az ember a játékosát. Vegyük Nagy Viktor esetét. A világbajnokságon megkapta az esélyt, az utolsó két mérkőzésen azonban elmaradt a teljesítménye attól, amit várunk tőle, amit vár önmagától. A januári Európa-bajnokság többek között azért is lett volna neki fontos, hogy a lelkét rendbe tegye, és ezen mérkőzések után ne az esetleges olimpia legyen az első világversenye a válogatottban. Vállműtétje keresztbe tett ennek.

– Vannak, akik máris azt mondják, az olimpiájának is.
– Marhaság! – már elnézést. A mai élsport kegyetlen világában kifejezetten idealista megközelítés, hogy fél esztendővel az olimpia előtt az utazó tizenhárom játszik a soros viadalon. Ha ez ilyen egyszerű volna, éveket tagadhatnék le a koromból...

– Tudva, hogy mennyire szereti a játékosait, csoda, hogy nem hal bele egy-egy keretszűkítésbe.
– Előbb érzelmek nélkül döntök, aztán persze megszenvedem. Sok-sok kis halál. De visszatérve Viktorra, emlékeztetnék mindenkit, hogy kétezer-nyolcban az olimpia előtt az utolsó pillanatban változtattam a csapaton, pedig akkor közvetlenül Peking előtt rendezték az Európa-bajnokságot.

– Amelynek ráadásul éppen Nagy Viktor volt a vesztese...
– Nehéz volt, de úgy kellett döntenem. A citált kis halál, ugye.

– Kis halál, Kis Gábor...
– Az idén nyáron nem tudott velünk jönni a világbajnokságra, mert későn műtette meg a porckorongsérvét, most pedig a keze miatt az Európa-bajnoki keretben nem számolhatok vele.

– Haragszik rá?
– Gábor felnőtt fiú, tudja, mit csinál. Előtte is nyitva a kapu, csakúgy, mint Nagy Viktor előtt, a bajnoki hajrában, a nemzetközi porondon kell majd bizonyítaniuk, hogy helyük van az olimpiai keretben.

– Korábban kirobbanthatatlan volt, Pekingben a csúcsra ért, ráadásul a fiatalabb generáció tagja. Biztos nem haragszik rá?
– Nincs rá okom, és nem vagyok magam, a csapatom ellensége! Az olimpiai arany azonban nem jelent automatikus helyet a keretben. Arról nem beszélve, hogy Sanghajban a centerjáték volt az, amellyel igazán elégedett lehettem, mert Steinmetz Ádám és Hárai Balázs is kiválóan megoldotta a rá bízott feladatot.

– Utóbbi a Honvédban is kitesz magáért, de kérdés, ebben a létbizonytalanságban meddig bírja a gyűrődést. Mit szól ahhoz, hogy az egyik élcsapatnál ennyire súlyos anyagi gondok jelentkeztek?
– Gondolhatja! Nem örülök, de a klubok életébe nem szólok bele.

– Igen, csakhogy a válogatott kerettagok zöme szenvedi meg ezt a helyzetet, s odáig fajulhatnak az események, hogy önnek kell majd lelket öntenie beléjük.
– Bármennyire is mellbevágó számukra a szituáció, nem hinném, hogy a válogatottba magukkal hoznák a gondjaikat. Annál sokkal érettebb srácokról van szó.

– Ezen érett srácok közül kettő, Gergely István és Szivós Márton a kupadöntő után kiakadt a parton – hihetetlenül nagy rajtuk a nyomás, pattanásig feszülnek az idegek. Nem ijedt meg?
– A jó dramaturgiai érzékkel megáldott beszámolók mellett azért tudakozódtam, ennek alapján talán bátran mondhatom, nem történt olyan, ami miatt idegesnek kellene lennem. Amúgy pedig megértem a kifakadásukat, hiszen ott vannak a fiatal társaik, akiknek száz-százötvenezer forint a napi betevőhöz kell. Tudom, elsősorban nem önmagukért, hanem a társaikért aggódnak, és ez becsülendő.

– Ha már kupadöntő: bíráskodás. Mondhatnánk, hogy mostanság az akut probléma, ha ebben a sportágban nem volna mindig akut...
– Anélkül, hogy mélyebb analízisbe fognék, hiszen erről órákat beszélhetnénk, hadd jegyezzem meg, nem az bosszantja elsősorban a közeget, ha valaki rosszul vezet, ha valaki hibázik, sokkal inkább az, ha valaki következetlenül cselekszik. Bármennyire is csalóka, a kettő csak látszólag függ össze.

– Önnek is volt gondja a bírókkal a világbajnokságon – az elődöntőt és a bronzmeccset látva úgy érzem, jogosan, teszem hozzá. Akkor azt mondta, majd hónapokkal később, higgadtan visszanézve elemzi a történéseket.
– A visszanézéssel nem tudtam annyit várni...

– Sejtettem.
– Viszont azóta hideg fejjel többször lejátszottam a felvételeket – jegyzem meg, a szerbek elleni hosszabbítás most sem tetszik... –, és inkább a saját hibáinkat igyekeztem kigyűjteni. Mondjuk az enyémeket.

HOGY SAJÁT BEVALLÁSA SZERINT MIBEN HIBÁZOTT KEMÉNY DÉNES? A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT KEDDI SZÁMÁBAN OLVASHATJA.