Játék határ nélkül

A feladat nem akármilyen. Két nap alatt (hétfőn és kedden) két összecsapás a szerb-montenegrói gárda otthonában. Két éve három nap alatt kétszer megvertük őket a belgrádi Világkupán úgy, hogy mi a köztes napon is játszottunk, míg ők pihentek. Most a Világliga B-csoportjának eddigi eredményei alapján a lépéselőny megtartásához tán elegendő lenne az egyik összecsapást megfogni. Sikerünk többek között azon is múlik, hogy miképpen tudjuk a tengerentúliak elleni meccseiken a gólokat ötösével dobáló Alekszandar Sapicsot semlegesíteni. Ha ez menne, nyert ügyünk lehet, elvégre a szerbek játéka – pláne, hogy Ikodinovics sérült – nagy részben a zseniális koloszszus befejező képességére alapszik. Budapesten mindenesetre meg tudtuk oldani a problémát. Azaz, ezen múlik az elégedettség avagy a csalódottság. A vasárnapi út során egyébként kaptunk ízelítőt mindkettőből. Az újfehértói Halászcsárdában egy eljegyzési ebéd videósa elégedett lehetett, hiszen a meghitt családi idill mellett megörökíthette a halászlét kanalazó magyar világklasszisokat. Ugyanakkor csalódottság látszott a határra küldött szerbiai rendőr arcán. Miután együttesünk busza – többek között Venczel József országos vámparancsnok-helyettesnek köszönhetően – negyedóra alatt átsuhant a határon (az ausztrálok efféle rajongó híján három órát álldogáltak a múltkor) a szerb szövetség által odarendelt felvezető rendőrautó sofőrje megkérdezte buszunk vezetőjét: "mákszimum, he?", "száz" – hangzott a válasz (biztonsági okokból így van beállítva a motor) az ifjú zsaru arcán pedig némi hervadással ült vissza kocsijába. Annyiban persze hasznos volt, hogy az úton trafipaxozó kollégái még mosolyogva integettek is a magyar busznak – persze, a 2002-es emlékek alapján (4000 ember fütyült a magyar Himnusz alatt) biztosak lehetünk abban, ez volt az utolsó baráti gesztus, amivel e röpke túra során találkoztunk.