Száz éve született Ivády Sándor

Száz éve, 1903. május 1-jén született Ivády Sándor vízilabdázó, aki a magyar olimpiai bajnokok doyenjeként 1998 végén Bécsben hunyt el. Születésének századik évfordulója alkalmából csütörtök délután bensőséges ünnepséget rendeztek Ivádon. Ivády Gábor polgármester köszöntötte a csaknem félezer megjelentet, közöttük Sós Tamás országgyűlési képviselőt, a Heves Megyei Közgyűlés elnökét, Molnár Zoltánt, a MOB ügyvezető elnökét, olimpiai bajnokokat, a falu lakosságát és a vendégeket. A bajnok életútját Székely Ferenc, az egri Sportmúzeum igazgatója és Dömötör Zoltán, az Olimpiai Bajnokok Klubjának titkára méltatta, majd leleplezték a főtéren a bajnok emlékére felállított obeliszket. A család nevében az özvegy, Mária asszony és a Németországból hazaérkezett András fia meghatott szavakkal mondott köszönetet a megemlékezésért, s hálával adóztak azért, hogy Ivády Sándor olimpiai bajnokjot, a kiváló sportembert nem felejtették el. Ivády az első világháborút követően több sporttal is próbálkozott, atletizált, gyeplabdázott, futballozott, s végül, bár elmondása szerint még úszni sem tudott igazán, pólózni kezdett. A jól megtermett, majdnem kétméteres fiatal sportember új játékstílust honosított meg a vízilabdasportban, és így Komjádi Béla aranycsapatának egyik leghasznosabb, kiemelkedő egyénisége lett. Párizsban még csak tartalékként szerepelt az olimpián, Antwerpenben az ezüstérmes csapat tagja volt, s Los Angelesben már győzelemre segítette a válogatottat. Két Európa-bajnoki aranyérem is fémjelzi pályafutását. Los Angeles után sajnálatos vállsérülést szenvedett, és idő előtt visszavonulásra kényszerült. A válogatott, ahogyan akkor mondták, elvesztette egyik legnagyobb értékét. Az egykori banktisztviselő a Földművelési Minisztériumban kezdett dolgozni, gyorsan emelkedett a ranglétrán, miniszteri tanácsos lett. A vízilabdához sem maradt teljesen hűtlen, a háború előtti években még kapitánya is volt a válogatottnak. A világháború után származása és korábbi magas beosztása miatt előbb internálták, majd a recski haláltáborba került, ahol több mint két évet töltött el. A forradalom bukását követően felesége, fia és leánya után Bécsbe menekült. Kilencvenötödik születésnapja alkalmából a bécsi nagykövetségen rendezett ünnepségen életútja elismeréseként a Magyar Köztársaság Tisztikeresztje kitüntetést vette át. Ezt követően gyorsan romlott egészségi állapota, s 1998 végén elhunyt. Végakaratának megfelelően Ivádon, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.