Ha még ereje is lett volna

Az efféle ziccereket ő sem szokta kihagyni a vízben: miután Kásás Tamás vállalta, hogy szerkesztőségünkben egy órán át válaszol olvasóink interneten feltett kérdéseire (az eredményt a www.nemzetisport.hu honlapon találják), a "munkaidő” leteltével mi is nekiszegeztünk néhányat.– Vissza lehet adni annak a negyedórának az érzelmi hullámzását, amely Csomakidze győzelmet jelentő góljától a legjobb játékosnak járó díj átvételéig tartott?– Nem könnyű. Baromi roszszul jött ki, hogy rólam lövik a mindent eldöntő gólt, aztán kapok két serleget. Igazságtalan volt a sors, hiszen addig a gólig elég jól ment a Világkupán, jóllehet minden egyes mérkőzés felénél éreztem, hogy kezd hiányozni néhány liter a tüdőmből. Kellett volna még erő, hogy normálisan bírjam az iramot, bár összességében minden meccset végigjátszottam egy cserével. A döntő iszonyúan nehéz volt, a többieken is látszott, már senki sem százszázalékos. Amikor Csomakidze rám került, csak az munkált bennem, nehogy gólt lőjön. Minden maradék energiámat összeszedtem – nem maradt sok –, ám ő iszonyúan erős, hiába kapaszkodtam bele, próbáltam fogni a fejét, a nyakát, nem bírtam vele. Kereshetnék mentségeket, hogy néhány másodperccel korábban páros lábbal lerúgott magáról, amire fújhattak volna kontrát a bírók, de ez senkit sem érdekel. Már korábban megnyerhettük volna a meccset, csakhogy több hibát követtünk el ezen a döntőn, mint általában a többi összecsapáson.– Pólóban nem kellemes a társak szemébe nézni, amikor az emberről csavarják a mindent eldöntő centergólt.– Ültünk a fedett uszodában, és szörnyen éreztem magam. Remegtem a fáradtságtól, fájt a vereség, ekkor lépett oda Benedek Tibi, s közölte, eszembe ne jusson keseregni, mert ha a jugók ellen nem játszom olyan jól, akkor el sem jutunk idáig. Na, ekkor kevés választott el attól, hogy csorogni kezdjenek a könnyeim.– Majd ebben a lelkiállapotban kétszer is kihívták a különdíjak okán.– Nem esett rosszul, hogy két kupát is kaptam, s utólag mondhatom, örülök az elismeréseknek, annak ellenére, ami történt. Egy biztos, soha nem dicsértek még annyira egy verseny után a szakemberek és a szurkolók, mint most. Tekintettel arra, hogy agyban elég jól bírtam, fizikálisan viszont messze nem voltam a csúcson, ez azért nem tett rosszat az önbizalmamnak. Az előttünk álló két évre mindenesetre óriási lökést ad.– Már csak azért is, mert pályafutása során 1996 után ebben az esztendőben fordult elő először, hogy sem klub-, sem válogatott szinten nem nyert aranyat.– Ami nagy hiányérzetet okoz. Az viszont jó, hogy ugyan a fukuokai világbajnokságot követően mindenki azt hitte, vége, ez a csapat kifutott, most megint azt halljuk, újra miénk a legjobb együttes. Ez is hatalmas motiváló erő, s a tavaly sérült büszkeségünket is helyretette valamelyest.– Ennek ellenére Sydney óta nem jártunk a dobogó tetején.– Az olimpián elértük a maximumot, annál, ahogy a döntőben vízilabdáztunk, egyszerűen képtelenség jobban játszani. Törvényszerű volt a visszaesés, már csak azért is, mert mindenki arra tört, hogy ne mi legyünk a legjobbak. A folyamat azóta is tart, mégis, majdnem sikerült visszatérni a csúcsra. A jugoszlávok elleni mérkőzéseken kiderült, azért ez a csapat sok mindenre képes, amihez persze kellett a közönség is: amikor a himnuszunk alatt fújolt, annyira bepörögtünk, hogy azon a két estén tényleg az életünket adtuk a sikerért. Egyszóval úgy gondolom, nagyon nagy lépéseket tettünk afelé, hogy már jövőre visszaszerezzük a világelsőséget.– Végül a kötelező téma: ellentétben a Sydneyt követő négy-kilences aránnyal, most, a Belgrádban szerepelt tizenhárom válogatott pólósból már csak négy szerepel külföldön. Ön nem tervezi a hazatérést?– Nem. És ebben a pénznek tényleg semmi szerepe. Imádok kint játszani, kint élni, mert igazi nyugalmat csak ott találok. Hihetetlenül jólesik a rajongás, de ha átlép egy bizonyos határt, hosszú távon nem könnyű elviselni. Nápolyban épp ideális minden, lelkesednek, elismernek, ám nem visznek túlzásba semmit. Nyaranként pedig amúgy is itthon vagyok.