Kézilabda: Nem szabad elengedni a fiatalok kezét – Szilágyi Zoltán

Impozáns a korosztályos leányválogatottjaink eredménysora az elmúlt években, a csapatok halmozzák a világversenyen nyert érmeket. A juniorok között például a mostanit megelőző két Eb-n, 2019-ben és 2021-ben is magyar aranynak örülhettünk. Érzett-e bármiféle nyomást emiatt azóta, hogy átvette a legidősebb utánpótláscsapat vezetését?Impozáns a korosztályos leányválogatottjaink eredménysora az elmúlt években, a csapatok halmozzák a világversenyen nyert érmeket. A juniorok között például a mostanit megelőző két Eb-n, 2019-ben és 2021-ben is magyar aranynak örülhettünk. Érzett-e bármiféle nyomást emiatt azóta, hogy átvette a legidősebb utánpótláscsapat vezetését?

A szövetség semmiféle terhet nem rakott ránk, a közvélemény irányából azonban érzékeltem ilyesmit is. Inkább saját magamnak állítottam fel mércét, valamiféle öngenerált nyomást éreztem tehát – szerettem volna maradandó eredményt elérni a lányokkal, természetesen minél jobb játékkal. Az Európa-bajnokság közben is akadtak nehezebb időszakok, kiemelten fontos mérkőzések, amelyek nagy feszültséggel jártak. Arra viszont vigyáztunk, hogy a lányok ebből ne vegyenek észre semmit, illetve magukon se érzékeljenek hasonlót. Ez kifizetődött, mert a játékosok egyszer sem estek kétségbe, viszonylag hideg fejjel teljesítettek a kiélezett pillanatokban is. Visszagondolva azért – utánpótlásverseny ide vagy oda –

Mely pillanatokra, mérkőzésekre volt jellemző az a bizonyos feszültség?

A franciák elleni nyitómeccsen például nem játszottunk jól, a támadójátékunkban rengeteg technikai hibát követtünk el, és szerencse is kellett ahhoz, hogy abból a csatából mi jöjjünk ki győztesen. Azt hiszem, ez a győzelem kulcsfontosságú volt az egész tornán. Talán meglepő lesz, hiszen kevés szó esik róla, de a norvégok elleni, utolsó csoportmérkőzésen (ezen 28–20-ra nyertek a magyar lányok – a szerk.) volt a legmagasabb a pulzusom, hiszen a legtöbbet akkor veszíthettük. A legjobb nyolc közé mindenképpen illett bejutnunk, és rossz napot kifogva mindent elbukhattuk volna.

A folytatás legmeglepőbb eredménye a dánok ellen aratott középdöntős siker: bár a mérkőzésnek már egyik csapat számára sem volt tétje, a tizennyolc gólos győzelem már-már történelminek nevezhető. Akkor sokan úgy vélték, az északiak csak taktikáztak, mert el akarták kerülni a négy között a házigazda románokat…

Egyáltalán nem hiszem, hogy a dánok esetében ilyesmi előfordulhat, hogy tudatos lett volna a produkciójuk, tehát nem adták fel a meccset. Egyetlen edző sem mondja azt a játékosoknak, hogy most ki kell kapni, ne hajts annyira, fogd vissza magad… Egyszerűen arról volt szó, hogy az elődöntőbe ekkor már mindkét válogatott bejutott. Mi és ők is a kezdősorral álltunk fel, de mindkét oldal bátrabban cserélt, és a változtatásokból mi jöttünk ki jobban. Abban viszont biztosak voltunk, hogy a szintén velük vívott döntő teljesen más képet mutat majd.

És a finálé első harminc percében a torna talán leggyengébb magyar félidejét láthattuk. Mi volt ennek az oka?

Valószínűleg túlizgulták a lányok a kezdést. Volt bennük félsz, esetleg amiatt, mert tudták, a dánoknál nem jobbak tizennyolc góllal, és biztos, hogy az ellenfél revánsot akar venni rajtunk. Dekoncentráltság, puha játék jellemzett minket, rosszul reagáltunk a helyzetekre; mentálisan a korábbiaknál gyengébbnek mutatkoztunk, mindezen tehát változtatni kellett.

Ennyit számított a félidei szünet? Az Eb legjobbjának megválasztott Simon Petra például azt mondta az Utánpótlássportnak adott nyilatkozatában: „úgy futottunk ki a folytatásra, hogy kő kövön nem marad”. És nem a levegőbe beszélt, a csapat 21–9-re nyerte a második játékrészt…

Még most is nehéz válaszolni arra, hogy mi lehetett a titok. Az biztos, hogy a kollégáimmal megpróbáltunk a lelkükre hatni. Vissza kellett találni ahhoz a magabiztossághoz, amely korábban jellemezte őket.

Az is sokat nyomhatott a latban, hogy mindegyikük a felnőttek között játszik idehaza, valamennyien élvonalbeli bajnoki csaták sorát élték már meg a pályafutásuk során.

A magyar csapat összességében kiemelkedett a mezőnyből, méltó módon folytatta az eddigi sikerszériát. Ugyanakkor a korábbi korosztályos válogatottak győzelmeiből a felnőtt nemzeti együttes nem tudott profitálni. Bízhatunk-e abban, hogy most megváltozik a helyzet?

Komoly, sokösszetevős kérdés ez. A legfontosabbnak talán a már említett győztes mentalitás megőrzését tartom, ezért nekünk, szakembereknek is rengeteget kell dolgoznunk. Szintén lényeges, hogy a helyükön kell kezelni az utánpótlássikereket, még akkor is, ha a junioroké az utolsó korosztály a felnőttmezőny előtt.

Türelmesnek kell lenni, hiba volna azt várni, hogy csettintésre a felnőttek között is hasonlóan domináns produkciót nyújtsanak.

Nekünk ehhez kell minden segítséget megadnunk, nem szabad elengedni a kezüket, segítséget kell nyújtani nekik. Szóba került a szövetségben, hogy skandináv mintára B-válogatottat lehetne kialakítani, versenyeztetni – ez megfelelő átmenetet jelenthetne a legígéretesebb fiataloknak. Az idén központi erőnléti edző kezd el tevékenykedni a szövetségben Szűcs Martin személyében; ő átfogóan figyeli majd a válogatott játékosok állapotát, és a korábban sokszor problémaként megnevezett fizikális mutatókon is javíthat.

A hazatérés után azt nyilatkozta, hogy leánycsapattal még nem soha nem ünnepelt úgy, hogy a játékosok a levegőbe dobálták. A karrierje eddigi legszebb sikere ez?

Edzőként ez az első aranyérmem, így biztosan egész életre szóló emlék marad. Élvezetes és megtisztelő együtt dolgozni a csapattal, és nem utolsósorban a stábbal; szerencsés ember vagyok, hogy ilyen nagyszerű szakemberek alkotják. Elődömet, Bohus Beát mindenképpen szeretném megemlíteni, ahogyan a klubedzőket és a korosztályos lányokkal szinte mindent címet elhódító ifjabb Kiss Szilárdot is. Szilárd egyébként figyelmeztetett: a jövő évi juniorvébé még nehezebb lesz. Kíváncsian várom!

(Kiemelt képünkön:edző a levegőben – a lányok az eredményhirdetésen „megreptették” Szilágyi Zoltánt Forrás: EHF)