Asztalitenisz: Volper László ma sem tud kibújni a bőréből

Gy. Szabó Csilla– utanpotlassport.huNéhány évvel ezelőtt, barátságos, szikár úriember iratkozott be az óbudai Szérűskert utcai idősek klubjának pingpong-foglalkozására. „Tetszik tudni játszani?” – kérdezte tőle a csoport vezetője. Az élénk szemű, nyolcvan felé járó bácsi szerényen válaszolt: „Kicsit.”Gy. Szabó Csilla– utanpotlassport.huNéhány évvel ezelőtt, barátságos, szikár úriember iratkozott be az óbudai Szérűskert utcai idősek klubjának pingpong-foglalkozására. „Tetszik tudni játszani?” – kérdezte tőle a csoport vezetője. Az élénk szemű, nyolcvan felé járó bácsi szerényen válaszolt: „Kicsit.”

„Nem tudtam sokáig titokban tartani a kilétemet, ahogy az első labdákat megütöttem, azonnal lebuktam – mesél Volper László „újkori” kalandjáról, amely Óbudán esett meg vele. – Feleségem unszolására iratkoztam be, de nem bántam meg. Csodálatos érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy itt komoly feladatom lesz, ismét tanítani fogok.”

Volper László szerint nemcsak a szaktudás számít. Érző embernek és jó pedagógusnak kell lennie annak az edzőnek, aki gyermekekkel foglalkozik

Volper László mesteredző pedig nem tudott a bőréből kibújni. A korosztályos és a felnőtt magyar, valamint az izraeli és a kuvaiti válogatott korábbi szakvezetője ugyanolyan lelkesedéssel vetette bele magát az idősek oktatásába, mint ahogyan azt évtizedeken át a fiatalokkal tette. S ha a 87 éves Géza bácsi pörgetni szeretne megtanulni, a néhány évvel fiatalabb szakember már mutatja is a mesterfogásokat.

„Végtelenül szerencsés ember vagyok, kiváló mestereknek köszönhetem a tudásomat – kezdi sorolni a sporthoz és a pedagógiához kötödésében meghatározó szerepet játszó személyeket Volper László. – A csillaghegyi általános iskolában Juhos József nemcsak tanítóként, de pingpongosként is rendkívüli hatással volt rám. Nála vettem először ütőt a kezembe tizenhárom éves koromban. Az Árpád Gimnáziumba kerülve Iglói Mihály testnevelő táplálta tovább a sport iránti szeretetemet, miközben a tanítást is megszerettette velem. Ők indítottak el a pályámon.”

Azon a pályán, amely játékosként csak szerény sikereket hozott Volper Lászlónak, s ezért született meg benne az elhatározás: tanítványai révén lép majd fel a dobogó legmagasabb fokára. A Selyemkikészítő Gyárban 1960-ban a semmiből hozott létre asztalitenisz-szakosztályt, s bolondult bele végérvényesen a sportágba, de legfőképpen a gyerekek oktatásába. Néhány év alatt híre ment elhivatottságának és edzői tehetségének, így 1965-ben „leigazolta” a KSI.

„Itt találkoztam a pályafutásomat döntően meghatározó harmadik személlyel, Kocsis Mihállyal. Fantasztikus szervezőkészséggel megáldott szakember volt, aki megteremtette számunkra a tárgyi feltételeket, ugyanakkor kiválóan választotta ki a feladatokra alkalmas embereket. Tőle tanultam, hogy a szakmai tudásönmagában nem elegendő, érző embernek és jó pedagógusnak is kell lennie a fiatalokkal foglalkozó edzőnek.Olyan miliőben lehet csak eredményes munkát végezni, amelyben a gyerekeket és a mestereiket egyaránt a szeretet motiválja. Az akkori KSI ilyen volt. Én pedig egész életemben ennek szellemében próbáltam végezni a munkámat.”

A Központi Sportiskolának Volper László szerint volt még egy fontos erénye. Elmélet és gyakorlat találkozásából ott született meg a sporttudomány. Az évi kétszeri felmérések eredményeit a módszertani osztályon dolgozó szakemberek asztalára téve, közösen dolgozták ki a következő időszak feladatait. Ám az asztalitenisz 1976-os sportiskolai tantervét büszkén mutató szerző szerint a sikerhez edzői kreativitásra is szükség van, személyre szabottan kell kiválasztani az edzésmódszereket.

„Minden tréningen arra törekedtem, hogy a tanítványaim sikerélménnyel mehessenek haza. Ha például szerdán ötször ütötte át a labdát hiba nélkül a háló felett, csütörtökön pedig már hétszer, akkor azt eredményként könyveltük el. Eleinte ezt nem tudatosan csináltam, később azonban keresni kezdtem a pozitívumokat.”

Bármilyen nagy büszkeséggel is emlékszik Volper László a korosztályos és felnőttválogatottaknál eltöltött időre, a legszebb időszaknak mégiscsak a KSI-s éveket tartja. Egy gyermek kezébe ütőt adni, megtanítani neki a technikát, fejleszteni a képességeit, látni értelmének nyiladozását – ez volt munkájának a legmeghatóbb része.

A 84 éves szakembert ma lépten-nyomon ismeretlenek köszöntik az utcán. Gyermekeiket kisérő anyukák és apukák, akiknek valamikor ő adott ütőt a kezébe. S akiket nemcsak a pingpong apró trükkjeire, hanem az élet fontos dolgaira is megtanított. Ha véletlenül gond volt a suliban, a szülők helyett ment be elsimítani a problémákat. Szeme előtt egyetlen dolog lebegett: el ne tiltsák tanítványait az edzéstől! Nem is kellett sok hiányzással számolnia.