A remetelak fénye: Magyar sport – magyar sors

Hogyan lehetséges, hogy az 1957-ben Pethőhenyén született szerző, aki eszmélése idején sporttal kapcsolatos élményeit, benyomásait túlnyomórészt a sporteseményektől, a sportélet zsizsegő terepétől távol szerezte – a zalai falusi presszó közös televízióját, a sportújság híreit, a versenyzőkkel készült interjúkat figyelve, a budapesti egyetemista körök vitáiba be-beszállva –, képes kitapintani az események olyan mélységeit, rezdüléseit, lelki-szellemi folyamatait, amelyek talán maguknak a résztvevőknek is a felismerés erejével hatnak? 
 

A válasz alighanem éppen a világ dolgait letisztázó távolságban rejlik. A hangyát hajtja ösztöne, szalad jobbra-balra, cipeli a morzsát, halad a többiek nyomában, a hangyaboly rendjét átlátni, a mozgások irányát megállapítani, az egyedek iparkodását értékelni viszont csak messziről lehet. Ez volna a zalaszentiváni remete, a faluvégi otthona csendes magányából, házi könyvtára szellemi biztonságából figyelő és alkotó ember titka? Különcnek, korszerűtlennek, társaságkerülőnek lehet mondani, de vajon nem éppen a hitvallása-e az elkülönülés, a kortrendek elutasítása, a hivalkodó társasági élet kerülése? A pusztai sáska és méz néha tisztábbra csiszolja a szavakat, mint a díszes sportünnepségek, koktélpartik pohárköszöntője alkalmával, fényes mosolyok közepette körbekínált elegáns pezsgő. Szubjektív értékítélet következik: a Magyar sport – magyar sors című, 2009-ben megjelent esszékötet folytatása, a Kortárs Kiadó gondozásában, Mirkó István sokatmondó címlapfotójával tavaly megjelent tanulmánygyűjtemény – amely a szerző Nemzeti Sportban és más folyóiratokban megjelent publicisztikáit, esszéit tartalmazza – az utóbbi évek talán legértékállóbb mentalitástörténeti, filozófiai sportkönyve. Nem is értelmezhető a sportról szóló beszéd szokott keretei között, ebből következően sokaknak bizonyára befogadhatatlan, ám aki ráhangolódik, azt a hétköznapi világunkon túlmutató, a félálom kegyelmi állapotából ismert, derengő mélyvalóság megfoghatatlan, sejtett-érzett igazságaival ajándékozza meg. Felötlik az Erzsébet híd lábánál olvasható valamikori falfirka: „Mondd el egy vonalnak, mi az a gömb!” 

Gömb például az, ami Egerszegi Krisztina 1988-as szöuli aranyérmének napjában sűrűsödött. „Amit akkor átéltünk, azt tapinthatjuk, érzékelhetjük, ha élni látjuk, szólni halljuk őt. Örömöt és szeretetet hozott a földre, a legtöbbet tette, amit ember megtehet, neve, lénye – nekem, s remélem, még igen sokaknak – ezt jelenti lényegében ma is. A póztalanság, a – meglehet, idővel változó, de mégis ugyanazon – föladattudat, az arányérzék ritka együttállását, a teremtésben reánk bízatott élet gondozásának, tiszteletének azon tökélyét, ami szavak nélkül hat reánk, s ami azért makulátlanul hiteles, mert – szabadon választott, vállalt! – kínból, szenvedésből, gyötrelemből épült ennek a tartásnak a sportbéli, de azon jóval túlmutató fundamentuma is egykor.” Gömb az is, ahogyan Balczó András példáján keresztül megismerjük, mit jelent az „Olyan nincs, hogy akarok akarni” mondat, valamint az „Istentől nem akaratot, hanem kedvet kaptam”  megállapítás, amely tételben az öttusázás ösztönzéseként dolgozó kedv a pulikutya ugatáshoz, báránytereléshez szükséges belső mozgatójához hasonlítható.  

Gömb továbbá Wichmann Tamás, az olimpiai ezüstérmek súlyát élete végéig cipelő kenus, a Kazinczy utcai nagy formátumú kocsmáros csodálatosan sűrű jellemrajza: „Nem »kedves« volt, nem »közvetlen«, sokkal több ennél. Ha ő megjelent, akkor megjelent valaki, nem lehetett nem érzékelni, noha nem telepedett rá senkire. Mint a méltóságosan hatalmas tölgyé, mint a zúgó vízesésé, mint a fejünk fölött ragyogó csillagoké, olyan volt a lénye. Örök megmásíthatatlan és természetes, amit kikezdeni nem lehet, aminek létéről vitát nyitni nem érdemes.” 

N. Pál József kritikája metszően éles, elfogulatlanul egyenes, olykor bizonyára vitára ad okot, de sohasem sértő. Nem az Hosszú Katinka sikerhajszolásának, az Iron Lady-brand építésének, a karácsonyfára akasztott, „hamisan csillogó medáliák” jelenségének elemzésekor, és akkor sem, amikor a labdarúgás változásairól szól:      „Soha ennyi indulat, artikulálatlan düh, cinizmus, a semmi körülrajongása, »szakértő« ötletelés, révült harsogás, magabiztos feledékenység, zsigeri intolerancia nem övezte a futball beszédmódját.” 

Az epilógus záró mondatai a józan remény, a helyes önismeret, az értelmes tér hiányát említik, halvány bizakodással. Vigasztaló, hogy immár 372 oldalnyival kevesebb az adósság.

(N. Pál József: Magyar sport – magyar sors II., Kortárs, 2023) 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 2-i lapszámában jelent meg.)