100 éve született Gellér Sándor, az Aranycsapat kapusa

„Tudomásul vette, hogy ezt mérte rá a sors” 

Mikor tudatosult az „aranytartalék” kapus fiában, hogy édesapja nem átlagember, hanem sportoló, ami az ötvenes években azért pozitív megkülönböztetést jelentett? A július 3-án 78. életévét betöltő, a Bp. Honvédban 1966 és 1986 között 20 évet lehúzó, 15-szörös bajnok, 113-szoros válogatott kosárlabdázó, Gellér Sándor az Aranycsapat 100 évvel ezelőtt született kapusáról, édesapjáról, Gellér Sándorról állítja, távol állt tőle a sztárság, sohasem éreztette, hogy attól valaki, hogy válogatott.

 „Szorgalmas volt, szerény, délelőtt bejárt dolgozni a Könnyűipari Tervező Irodába – jó, ez sportállásszerűség volt –, délután edzett. Az átlagemberek életét éltük – kezdte a beszélgetést a „kis” Gellér, aki labdaszedőként ott volt 1954-ben a Népstadionban az angolok ellen 7:1-re megnyert mérkőzésen. Édesapja beprotezsálta…

„Valóban. Akkoriban tízéves kor alatt nem mehettek gyerekek mérkőzésre, én pedig hét voltam. Viszont labdaszedőként ott lehettem, amihez kellett protekció, mert jelentkező volt bőven, ám ennyi »kedvezményt« kaptam. Érdekes, a részletekre nem emlékszem, mikor adta át a helyét Grosics Gyula, de már felnőtt fejjel tiszteltem, hogy a Wembley-ben és a Népstadionban sem feledkezett meg az édesapámról. Egyik meccsen sem volt kötelessége cserét kérni. A legnagyobb sportemberi gesztusnak tartom.”  

Arra a felvetésre, hogy egy válogatott futballkapus családjában kötelező-e továbbvinni a posztot, ezt válaszolta: „Persze. Még Zuglóban laktunk, a Róna utcát széles, füves sáv szelte ketté. A forgalom nem volt számottevő, letettünk kapufának két labdát, a harmadikkal édesapám kapura rúgott nekem. Csakhogy egy idő után nem akartam kapus lenni, és amikor nyolc-kilenc évesen lejártam az MTK edzéseire, a mezőnyben játszottam. Manapság úgy mondanák, középpályást. Bennem él, volt egy meccs a Honvéd ellen, és hat gólt szereztem. Erre a mai napig büszke vagyok!”  

Gellér Sanyi nem dicsekedett azzal, hogy ifiválogatott lett, a később ismertté válók közül Brünyi Béla, Karsai László – becenevén egyszerűen csak Sunyi – is csapattársa volt, vagy amikor az MTK-ifi a Ferencváros ellen játszott, a másik oldalon Szőke István, Branikovits László rúgta a labdát. „Szegény Ihász Gabi ellen is játszottam, a Fáy utcában volt spíler” – fűzte hozzá.

Nem hagyhattam ki a kérdést: milyen drukker volt az ötvenes-hatvanas években, amikor az ÉDOSZ vagy Kinizsi néven pályára lépő Ferencvárossal még az ellenfél drukkerei is szimpatizáltak? „Olyan nagy választásom azért nem volt… És persze nem textileseztünk, bástyáztunk meg »vöröslobogóztunk«, eredeti nevén MTK-ztuk a csapatot.” Aztán hozzátette: „Ám valóban, a fiatalok rajongtak a Fradiért, ahogyan édesapám is. Kevesen tudják, egy hajszálon múlt, hogy a Ferencváros kapusa legyen. A Fradi Püspökladányban játszott, ő olyan jól védett, hogy a fővárosiak hívták az Üllői útra. Az igazolás azon hiúsult meg, hogy a megbeszéltek ellenére senki sem várta a Keleti pályaudvaron… Néhány nap múlva találkozott Sándor Károllyal, aki kérdezte, miért lógatja az orrát, a válasz hallatán Csikar azt mondta, az MTK-soknak is feltűnt, milyen jól védett ellenük, igazoljon a Hungária körútra. Édesapám rövid idő alatt döntött, a jobbszélső csapattársa lett Bukovi Márton edzősége alatt.”  

Közbevetettem, Sebes Gusztávot követően Bukovi Márton lett a szövetségi kapitány, ám „Sinyó” nála sem került be a legjobbak közé. „Már elmúlt harmincéves, ez a kor idősnek számított akkoriban, és rengeteg jó kapus volt. De Bukovival remek viszonyt ápolt. Az MTK 1958-ban bajnokságot nyert, édesapám abban az idényben már kevesebb lehetőséget kapott, többször a tartalékok között lépett pályára péntekenként. Bukovi tisztában volt vele, hogy a Fradival kapcsolatban maradt benne tüske, az zöld-fehérek ellen kettőzött erővel készült. Az utolsó előtti fordulóban a Ferencváros volt az ellenfél, a szakvezető látta, hogy pénteken a tarcsiban magabiztosan védett, odaszólt, ő kezd az egyben is. Az MTK kettő egyre győzött, olyannyira jól ment neki a védés, hogy Bukovi az utolsó körben az Újpest ellen is betette, a kék-fehérek a Hungária körúton kettő nullás győzelemmel tették biztossá az aranyérmet.”  

Az 1954-es svájci világbajnokságon Magyarország a negyeddöntőben 4:2-re legyőzte Brazíliát egy finoman fogalmazva is forró hangulatú mérkőzésen, amelyen Arthur Edward Ellis angol játékvezető Bozsik Józsefet, az ellenfélből Nilton Santost és Humbertót kiállította, utóbbit a 88. percben, tehát a vesztesek igencsak paprikás hangulatban vonultak le. Már a pályán kakaskodtak, majd az öltözőfolyosón leverték a lámpákat, és mindennel, amit értek – például szódásüveggel –, püfölni kezdték a magyarokat. A mieinket annyira meglepte a heves reakció, hogy az egyébként a pályán tekintélyt parancsolón viselkedő Lóránt Gyulának is inába szállt a bátorsága. Ám Gellér „Sinyó” nem rezelt be, nem maradt adósa a braziloknak. Beszélt erről a mérkőzésről? „Nem, de el tudom képzelni, hogy nem ijedt meg, ha anno Püspökladányban az öt Gellér gyerek – mert öten voltak testvérek – elment valahová, ott rend volt!”  

Vajon morgolódott otthon, hogy kevés alkalommal jutott szóhoz a legjobbak között? Neheztelt Sebesre? „Nem! Ebből a szempontból is kemény volt, ezt mérte rá a sors, tudomásul vette. A kapitány így döntött és kész.”  

Az édesapja azt még csak megemésztette, hogy a fiából nem lesz kapus, „csupán” a mezőnyből lehet válogatott, azt viszont nehezen viselte, hogy a kosárlabda kedvéért hátat fordított a labdarúgásnak. Igaz, hogy a karja eltörésével fenyegette? „Kimondottan dühös volt. Tehetségesnek tartott, nehezen vette tudomásul, hogy váltottam. Látta, mennyi melót tettem a futballba: az ifikkel edzettem, utána ott maradtam a Hungária körúton, akkoriban az Előre-pálya felőli oldalon volt egy rúgófolyosó, sokszor onnan kellett elővakarni. Olyannyira neheztelt rám, hogy már válogatott voltam, amikor kijött a kosármeccsemre.”

Azért előfordult, hogy eljárt a keze. „Még ifistaként gyakran rimánkodtam, hogy a nagyok engedjenek maguk közé játszani, és néha, ha nem voltak meg, mehettem is. Édesapámnak kiskapuba szinte lehetetlen volt gólt lőni, ugyanakkor kilestem, hogy a szöget zárva előre is dobja magát. Egész egyszerűen átlöbböltem fölötte a labdát a kapuba. Amit a többiektől kapott… A csapattársai azzal húzták, hogy hülyét csinált belőle a fia. Aztán hazaindultunk, én beültem a kocsiba, de mielőtt elindultunk volna, adott egy taslit.”  

Hogy mennyit jártak össze Gellérék az Aranycsapat többi játékosának családjával? „Nem sűrűn találkoztunk, de Puskás Ferencékkel összejártunk. Már elköltöztünk a Budaörsi útra, ám a szüleim tartották a hagyományt, hogy a püspökladányi disznóvágás után nagy torokat tartottak. Mivel Öcsi nagyon kedvelte édesanyám főztjét, ők jártak hozzánk. Kimondottan kedvelt, apámnak mindig mondogatta, hogy a keresztfiává fogad. Később, amikor már a család hazaköltözött, gyakran jókat ettek Budán a Háromszív étteremben, amelyet én vezettem.”  

Ifjabb Gellér Sándor befejezésül elmondta: „Szigorú apa volt, de mindig szeretettel gondolok rá. Külön öröm és megtiszteltetés, hogy születése századik évfordulóján az Aranycsapat Testület elnöke, Lomnici Zoltán vezetésével a keszthelyi sírjánál gyűltek össze a hagyományőrzők, hogy felidézzék az alakját.” 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 12-i lapszámában jelent meg.)