Órákkal az esztendő vége előtt talán nyugodt lélekkel tekinthet vissza kétezertizenegyre. Szóval: milyen volt, ha mindent egybevet?
Kicsit visszaestem, de jobb egy zárójeles pofont kapni az élettől most, mint az olimpia évében.
Zárójeles pofon? Az milyen?
Jól indult az év, arra készültem, hogy vébészintet úszok négyszáz vegyesen, ezt be is jelentettem mindenütt, lejött ide a királyi tévétől kezdve a Zöld Békáig mindenki. Elmondtam, mi a célom, kvalifikálni valamikor a nyár elején – mígnem két nap múlva kiderült, március végéig kell megúszni a szintet. Kicsit padlóra tett ez a kényszerpálya, jó ideig azt sem tudtam, miben induljak. Amikor kérdezték, hogy akkor mire készülök, egy ideig azt válaszoltam: a legrosszabbra...
Gergő, már elnézést, de végül hány hónapnyi felkészülés után lett bronzérmes ezerötszázon?
Három.
Nem lehetne erről áradozni inkább? Ez ugyanis olyan fegyvertény, amelyhez fogható kevés történik az úszósportban.
Jó, persze... Csak nehéz megemészteni a történteket.
Mi volt a fordulópont?
Barcelona. Ki sem akartam menni, elvégre napokkal korábban az edzőpartnerem, Valler Bence – Veszprém megye legjobb gyereksportolója lett egyébként az idén – effektíve lekörözött háromezer gyorson. Ezek után mit keresek én bármilyen versenyen? Aztán kint négyszázon megúsztam az olimpiai A-szintet. A metróról üzentem az edzőmnek, Farkas Bandi bának, hogy akkor most megnyerem az ezerötöt. Lett belőle egy 15:01, mindenki csak nézett, hogy ez meg hogyan... Elhatároztam, hogy a vébén leviszem tizenöt perc alá. Sanghajban végül is az előfutamban összejött a 14:52, a döntőben meg 14:45. Csak az bosszant, hogy a négyszáz gyors nem sikerült. Az a baj, hogy mindig az első napon rendezik, és hiába vagy felkészülve, még nem érzed, mire képes a szervezeted. Már indulnék, gyorsítanék, de még nem merek... Így most is lemaradtam. De végül is nem baj, mert a nyolcszáz és az ezerötszáz jól sült el.
Őszintén: ha az elmúlt iksz évben az ezerötszázra specializálódik, nem tartana most valahol nagyon-nagyon elöl?
Hűha... Ezen még nem gondolkoztam. Most abban maradtunk az edzőmmel, hogy megcsináljuk a szokásos vegyes felkészülést, aztán leülünk, és döntünk. Bandi bá azt mondja, nem vagyok még öreg, de a szervezetem már nem úgy regenerálódik, mint régen, azaz jobb nem visszakanyarodni a négyszáz vegyesre. Különben is, ha az sem jönne ki jól, aztán az ezerötön is betliznék, mindenki rajtam röhögne. Ezt az esélyt nem akarom megadni. Csak az a gáz, hogy valamiért mindig ott sűrűsödik be a mezőny, ahol indulok. Pekingben 4:10-zel nem tudtam dobogóra állni négyszáz vegyesen, most Sanghajban 4:13-mal lobogtatták a japán zászlót.
És mennyivel lehet majd lobogtatni Londonban az ezerötszáz után?
Ne emlegessük ezt még, ha az olimpia szóba kerül, mindig összeszorul kicsit a gyomrom. Ez óriási teher lesz nekem...! Pekingbe úgy mentem ki, ha összejön a döntő négyszáz vegyesen, az remek – most viszont vébébronzérmesként megyek, mindenki valami hasonlót vár.
A TELJES INTERJÚT – AMELYBŐL AZ IS KIDERÜL, HOGY KIS GERGŐ MEGBÁNTA-E A VB UTÁN ADOTT KESERŰ NYILATKOZATÁT – A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA.
