Egyszerre veszélyes és mégis lenyűgöző, ráadásul ezt mind a versenyzők, mint a nézők ugyanígy élik meg. Elugrani a platformról, felgyorsulni és becsapódni ugyanolyan adrenalinlöket, mint a partról nézni a három másodperc alatt 27 métert zuhanó, közben forgó, pörgő, majd iszonyatos erővel a vízbe csapódó ugrókat. Nem véletlen, hogy itt csak a sportág legjobbjai állhatnak ki a magasba.
A világbajnoki sorozat helyszínein az ugródeszka 26 és 28 méteres magasság között nyúlik a víz fölé. Ennél kisebb magasság esetén az ugrások jó részét nem lehetne kivitelezni, a magasabbról indulva pedig megsokszorozódna a vízbeérkezés ereje – ami így sem elhanyagolható már.
„Komolyan kell összpontosítani, elsősorban a szaltó részben. Körülbelül 12 méter után be kell fejezni a gyakorlatot, hogy a 15 méter szabad zuhanásra elegendő helyet hagyjunk magunknak. Nagyon pontosnak kell lennünk, hogy ezt az arányt tartani tudjuk" – magyarázza a kolumbiai Orlando Duque, kilencszeres világbajnok, a sportág 37 éves legendája.
Egy-egy ugrás nagyjából öt másodpercig tart: három, három és fél szekundumot töltenek az ugrók a levegőben, másfél, két másodpercet pedig a vízben, a becsapódást követően. A zuhanás során mintegy 85 km/h-ra gyorsulnak az ugrók, majd a becsapódás után szinte egy pillanat alatt veszítik el ezt a sebességet.
„A sziklaugrásnál olyan gyorsan ér bele a vízbe az ember, hogy a víz hihetetlen erővel lassít. Ha beleugrasz a vízbe a medence széléről, és egyenesen lemerülsz, valószínűleg elég mélyre érsz. Ha magasabbról ugrasz, a felületi feszültség hirtelen lelassít, aztán homorítasz, és csak három métert mész lefelé – magyarázza az amerikai ugró, Kent De Mond.
Duque ugyanezt szemléletesebben határozza meg: „Extrém lassulásról van szó. Másfél másodperc, és megállsz. A testre a belépéskor óriási erő hat, ami minden alkalommal fájdalmas élmény, még jó ugrás esetén is, viszont a fájdalom hamar elmúlik. Szinte olyan, mint egy autóbaleset, amit sérülés nélkül megúszol. Egy versenyen gyakorlatilag négy alkalommal szenvedünk autóbalesetet védőfelszerelés nélkül, a nap végén pedig, épségben távozunk."
A sziklaugrók szinte kivétel nélkül lábbal előre érkeznek a vízben: a lábizmok, értelemszerűen, sokkal erősebbek, mint a csukló és a nyakizmok, így lényegesen kisebb sérülés veszélye. Márpedig itt a becsapódás ereje kilencszer akkora, mint az olimpia toronyugró (10 méter magasból) számában.
„A vízbe érkezés nagyon gyors és nagyon hangos. A víz felett minden nagyon gyorsan történik. Aztán egy nagy csattanást hallasz, és hirtelen a víz alatt vagy, és minden csendes. Csak a buborékokat hallod magad körül. Szürreális élmény. Amikor leérsz a víz alá, azt mondod magadban: „hűha, mi történt?". A becsapódás, az adrenalin, és minden, ami a testeddel történik, rohamként tör rád. Szerintem az ugrás közben érzett félelem, a sebesség és a vízbe érkezés élménye közötti ellentét az, ami igazán boldoggá tesz bennünket. Ez az, ami még inkább belelkesíti a sziklaugrókat" – árulja el a titkot Duque.