B. G. 2010.10.02 07:38 Frissítve: 2014.12.15 01:11

Platini: Mit keres a Chelsea Angliában?

Kétezer-hét januárjában elnökválasztást tartott az 1954-ben alapított Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA). A vezéri szerepre ketten pályáztak: a pozíciót már 16 esztendeje betöltő svéd Lennart Johansson, illetve minden idők egyik legjobb francia futballistája, Michel Platini. Utóbbi négy éve e napon a Financial Times interjújában vázolta elképzeléseit, melyekben fontos szerepet szánt a kiscsapatok védelmének és az egyre kisebb helyi kötődésű gazdag szuperklubok hatalma és üzletpolitikája ellensúlyozásának.

Platini nem rejtette véka alá a gigaklubokkal kapcsolatos véleményét (Fotó: Action Images)

 

A kandidálási szándékát 2006 júliusában bejelentő Michel Platini határozott elképzelésekkel várta a szervezet kongresszusát, de azt előre leszögezte, hogy bár tervez átalakításokat, nem akarja alapjában megreformálni az európai futball rendszerét. Azt ígérte, hangsúlyt fektet viszont a hagyományos értékek védelmére, ami nagyon rá is férne a sportágra, hiszen az elmúlt években a pénz mindent meghatározó tényezővé nőtte ki magát a kontinens labdarúgásában is.

„A sport hangja akarok lenni, és nem szeretném, ha ezt a szerepet a televíziós csatornák, az ügynökök vagy a klubelnökök testesítenék meg. Vannak nagyszerű egyéniségek, illetve csapatok, akik és amelyek az elmúlt évtizedek során népszerűvé tették ezt a játékot. Nos, manapság ez a népszerűség vonzza azokat az embereket, akiket viszont csak a pénz érdekel. Meg kell akadályozni, hogy ezek a személyek úgy alakítgassák a játék szabályait, hogy még több pénzük legyen belőle" – fogalmazta meg gondolatait igen markánsan a korábbi klasszis a Financial Times 2006. október 2-i interjújában.

Márpedig az 51 éves szakember szavaira oda kell(ett) figyelni, hiszen kétszeres vb-elődöntősként, Európa-bajnokként, a francia válogatott valaha volt legeredményesebb játékosaként (72 mérkőzés, 41 gól), a Juventus háromszoros aranylabdás BEK-győztes legendájaként szinte mindent tud a sportágról, amit lehet.

Ráadásul kellő szervezési tapasztalatnak sem volt híján, mivel az 1998-as világbajnokság szervezőbizottságának egyik vezetőjeként tevékenykedett, ezen felül pedig évek óta dolgozott a FIFA és az UEFA különböző testületeiben – például mindkettőben tagja volt az igen fontos szerepű végrehajtó bizottságnak. (Sokan egyébként ezért is tartották favoritnak, hiszen az európai szövetségnek még sohasem volt olyan vezetője, aki korábban kiváló futballista lett volna – tegyük gyorsan hozzá, hogy ez a nemzetközi szövetségre, a FIFA-ra is igaz.)

No de térjünk vissza Michel Platini ötleteihez. A francia megreformálta volna a legrangosabb európai kupasorozatot, a Bajnokok Ligáját, igaz, már nem olyan radikálisan, mint azt néhány évvel korábban gondolta, amikor még a csoportkör eltörlése és az egyenes kieséses rendszer mellett tört lándzsát.

„Úgy gondolom, az, hogy egyes országokat négy klub képvisel a BL-ben, teljesen irreális, a sorozat jelenleg egyértelműen a nagycsapatok érdekeit szolgálja" – vázolta elképzeléseit, anélkül, hogy a részletekbe belement volna, majd még egyet odaszúrt az elitkluboknak:

„Irtózom a G–14-től... (az európai topcsapatokat tömörítő, önállósági álmokat tápláló társulás – a szerk.) A nagyok, egymással összefogva, maguknak akarják megalkotni a szabályokat, megszerezni a piacot, szervezni a bajnokságot és minél többet megenni a futballtortából, holott a labdarúgás az elmúlt száz évben úgy épült fel, hogy mindenki lehetőséget kapott a játékra, és mindenki megverhette a másikat, ennek is köszöneti a sportág a hihetetlen népszerűségét" – fejtette ki ellenérzéseit Platini, majd az orosz Roman Abramovics által felturbózott Chelsea-re vonatkozó kérdésre még határozottabb választ adott:

„A foci mindig a kötődés és a versengés játéka volt. Londonban a Tottenhamhoz és az Arsenalhoz kötődő emberek rivalizáltak, mint ahogy a franciák az angolokkal vagy a grúzok a moldovaiakkal. Manapság ez a rivalizálás kezd eltűnni; nem is értem, hogy ha az elnök, az edző és a játékosok nagy része nem angol, akkor mit keres a Chelsea Angliában? Nincs semmi problémám Abramoviccsal, de a spanyol modell sokkal jobban tetszik, ahol a klubtagok választják meg az elnököt, és nem a tőzsde..."

„A futball népszerűsége végső soron egy közösséghez való tartozásról és sportszerű versengésről szól, nem pedig az üzleti eredményekről. Manapság pedig, ha van pénzed, akkor te vagy a győztes" – adott végszónak is beillő helyzetképet a teljesen elüzletiesedett futballvilágról a Juve egykori kiválósága, aki persze a jórészt „populista" jelszavaival a nagyokkal egyforma értékű szavazati jogú kis UEFA-tagállamok képviselőinek érzelmeire is hatni kívánt.

Érezve a közelgő elnökválasztás tétjét, Michel Platini idejekorán elkezdte saját kampányát, és az interjú előtti napokban minden európai szövetség elnökének elküldött levelében vázolta is elképzeléseit, amelyeket az alábbi öt pontban lehetett összefoglalni:

1. Egyesíteni az európai futball vezérkarát, elsimítani a klikkek közötti ellentéteket.
2. Visszaadni az európai szövetségi elnökök kezébe a döntési jogkörök nagy részét.
3. Megerősíteni a tagszövetségek közötti szolidaritást
4. Európai uniós jogi szabályozással megvédeni a kiscsapatokat, hogy meg tudják tartani fiatal, tehetséges játékosaikat.
5. Fejleszteni a BL melletti európai kupasorozatokat (pl. UEFA-kupa, Intertotó-kupa).

Düsseldorfban aztán 2007. január 27-én eldőlt a nagy párharc: Platini 27:23-as szavazataránnyal legyőzte Lennart Johanssont, aki 16 esztendős regnálása alatt rengeteget tett a Bajnokok Ligája létrehozásáért, és ezen keresztül a szervezet jelentős gazdasági tényezővé formálásáért.

Most azonban a francián volt a sor, egy olyan időszakban, amikor az elitklubok gazdagságát leginkább biztosító csillagászati összegű televíziós jogdíjak egy lényeges hányadát éppen a BL vonzotta a labdarúgásba, miközben a szintén a kilencvenes években „futballforradalmat" okozó Bosman-szabály a vezető egyleteket „globális sztárlerakatokká" változtatta.

Ennek nyomán oda fajult a helyzet, hogy ezek a csapatok hazájuk legjobbjaiként alig adtak/adnak játékost saját országuk válogatottjába, ami – mondani sem kell – régen elképzelhetetlen lett volna.

Ide illik riasztó példaként az Arsenalhoz fűződő történet: 2005. február 14-én úgy állt ki az észak-londoni együttes egy bajnokira, hogy a tizenhatos keretében nem volt olyan labdarúgó, aki Nagy-Britanniában született volna. A menedzser, Arsene Wenger arra a kérdésre, tudja-e, hogy az (akkori) angol szövetségi kapitány, a svéd Sven-Göran Eriksson a lelátón ült, így reagált: „Valóban? És kit figyelt meg? Vagy már aláírt egy másik ország szövetségéhez?"

Na, ezért kellene komolyan venni Platini szavait, aki szerinte jó lenne, ha az együttesek játékosaik által megőriznék, sőt erősítenék nemzeti identitásukat. Nem véletlen, hogy Sepp Blatterhez hasonlóan ő is támogatja az úgynevezett 6+5-ös szabályozás bevezetését, vagyis hogy a csapatok kezdő tizenegyében legalább hat olyan labdarúgónak szerepelnie kelljen, aki az adott ország válogatottjában is jogosult lenne játszani. Ez a téma azonban nagyon messzire vezet, és különben is foglalkoztunk már vele rovatunk egyik tavasz végi cikkében.

Most csak annyit, ami a fenti 5. pontot érinti: az UEFA-kupa Platini időszaka alatt megújult, és nemcsak nevében (Európa-liga), hanem lebonyolításában is – például magába szippantotta az Intertotó-kupát, és csoportkörének továbbfejlesztésével is igyekeztek növelni a presztízsét.

Még fontosabb talán, hogy a BL-selejtezők rendszere ügyszintén átalakult, és a bajnokok, illetve nem bajnokok ágának különválasztásával – Platini ígéretéhez hűen – lehetővé vált, hogy kisebb országok aranyérmesei is reális eséllyel elverekedhessék magukat a főtábláig. Ezzel a sansszal élt tavaly a Debrecen (is).

Így van ez rendjén: nem baj az, ha mondjuk magyar, lengyel, ciprusi vagy más környékbeli nemzeteket képviselő gárdák is ott vannak és színesítik a 32-es mezőnyt – éppen úgy, mint egykor a hajdan volt BEK-ben. A futball mindenkié, és nem szabad, hogy ez csupán az „alagsorra" legyen igaz. Ezt vallja Platini, és ezt valljuk mi is.

 

 

1936-ban e napon a Magyar Úszószövetség elnöksége ülést tartott, amelyen legfontosabb napirendi pontként megválasztotta Beleznay Endre szövetségi kapitány utódát a vízilabda-válogatott élére. Előzőleg a vízipóló-bizottság első emberének és a nemzeti csapatba játékosokat adó egyesületek bevonásával tartott megbeszélésen a résztvevők egyetértően Ivády Sándort, a volt 67-szeres válogatott játékost nevezték meg, így most az elnöki tanács is Los Angeles (1932) olimpiai bajnoka mellett döntött – bár ezt még a közgyűlésnek is jóvá kellett hagynia. Az elnökség ezután meghatottan búcsúzott a legjobbjainkat három éven át irányító Beleznay doktorról, akinek ismét megköszönték áldozatkész munkáját. A civilben jogász Ivády 1939-ig állt csapatunk élén, amely ez idő alatt (1938-ban) zsinórban ötödször is megnyerte az Európa-bajnokságot.

1966-ban e napon ritka nagy különbséggel nyerte meg az örökrangadót a Ferencváros: a Népstadionban rendezett mérkőzésen az éllovas Vasast (elég messziről...) üldöző zöld-fehérek 7:1-re kiütötték az alsóházban szerénykedő MTK-t, amely pedig megerősített védelemmel állt ki. Az első félidőben még csak 2:1 volt az állás, ám szünet után beindult a Fradi-henger. A győztes csapatból leginkább az egyaránt kétgólos Albert és Szűcs érdemelt dicséretet, miközben a Lakat Károly(!) edzette rivális nagy csalódást okozott rendkívül mérsékelt játékával. Egy másik neves szakember együttese is sima vereséget szenvedett ezen a napon: a szintén fővárosi derbinek számító Újpest–Bp. Honvéd mérkőzésen a Dózsa Bene triplájával ütötte ki Bozsik József kispesti alakulatát, amely ekkor még őrizte a dobogó alsó fokát, éppen a lilákkal szemben. Egyébként Tichyék fiaskója főleg azért nem lett súlyosabb, mert kapujukban remekül védett a fiatal, mindössze 22 éves Bicskei Bertalan. Végül egyik érdekelt fél sem szerezte meg a bronzérmet (a bajnok Vasas és az FTC mögött), mert a Tatabánya beelőzte mindkettőt, sőt a hatodik helyre visszacsúszó Honvédot még a Győr is. Az MTK 14 csapatból tizedik lett az ősz végén záruló bajnokságban.

1976-ban e napon a Bundesliga 9. fordulójában tovább folytatta bravúros hazai szereplését az újonc nyugat-berlini Tennis Borussia, vagyis a TeBe, amely ezúttal a 45 ezer néző nagy örömére a Hamburg ellen szerzett pontot a svéd légiós, Wendt tizenegyesgóljával (1–1). Közben a bajnok Mönchengladbach Köppel öngólja miatt hátrányba került Frankfurtban, ám az Austria Wien elleni hétközi BEK-sikerből (3–0) merített önbizalom hozzásegítette a csapatot, hogy a későbbi aranylabdás dán Simonsen kettő, valamint Wittkamp egy találatával fordítani tudjon. A korszak másik német nagycsapata, a Bayern München a fiatal Rummenigge kettő, illetve Dürnberger (más források szerint Gerd Müller) egy gólja révén már 3–1-re elhúzott Dortmundban, ám a BVB a 80. és a 90. percben is eredményes volt, amivel otthon tartotta az egyik pontot (3–3). A bajoroknál nagyon ellentétes teljesítmények voltak: a támadók (a leendő kétszeres aranylabdás Rummenigge és a világbajnok Uli Hoeness) remekeltek, viszont a védelem (például az egyaránt vb-győztes Maier kapus és Schwarzenbeck) többször is hibázott. Az idény végén aztán az elején megcsodált TB Berlin utolsó előttiként kiesett, míg a BEK-döntőig menetelő Mönchengladbach hatalmas küzdelemben védte meg a címét – a Schalke, Braunschweig, Frankfurt trió előtt, ugyanis a Bayern csupán hatodik lett.

1986-ban e napon a csehszlovák Davis-kupa-válogatott kapitánya, az egykori wimbledoni és kétszeres párizsi bajnok Jan Kodes leszögezte az ország legjobb teniszezőjével, az abban az esztendőben a Roland Garrost és a US Opent is megnyerő Ivan Lendllel kapcsolatban, hogy akkor sem válogatja be, ha a csapat bekerül a döntőbe: „Ez méltánytalan lenne a fináléba jutást kiharcoló játékosokkal szemben." Mint a párt lapja, a Rudé Právo megjegyezte az abban az évben a DK-ban még egyszer sem szereplő klasszisról, a teniszező „továbbra is csehszlovák állampolgár, ám nyilatkozatai és magatartása méltatlanná tették arra, hogy hazáját a válogatottban képviselje". Az együttes egyébként nélküle, Srejberrel és Mecirrel (valamint a „becsületpontot" az Edberg, Järryd duó ellen kiharcoló Mecir, Smid párossal) 4:1-re kikapott az elődöntőben a Pernforsszal, Carlssonnal és legfőképpen Edberggel felálló svédektől, akiknek aztán a döntőben nem sikerült megvédeniük a címüket, mert Melbourne-ben 3:2-re alulmaradtak a házigazda ausztrálokkal szemben. Ami pedig az 1981 óta az Egyesült Államokban élő Lendlt illeti, 1987-ben jutott hozzá a letelepedéshez szükséges zöld kártyához, majd kérvényezte az amerikai állampolgárságot is, amelyet – a csehszlovák hatóságok akadékoskodása miatt – csak később, 1992-ben kapott meg.

1996-ban e napon a Boca Juniors csapatorvosa cáfolta a Notícias című hetilap értesülését, miszerint a 35 éves Diego Maradona a mértéktelen kokainfogyasztás következtében keletkezett súlyos agykárosodása miatt életveszélyben van: „A játékoson elvégzett vizsgálatok alapján kijelenthetem, hogy az állítás nem igaz. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy Maradona hirtelen életét veszítse a futballpályán vagy például az utcán sétálás közben." A világbajnok futballsztárt nem sokkal korábban Spanyolországban és Svájcban kezelték, és a napokban érkezett haza Buenos Airesbe – ahol bejelentette, hogy a jövőben nem kíván Argentínában futballozni. Azon gondolkodott ekkor, hogy visszatér Európába (a Rayo Vallecano érdeklődött iránta), de még nem határozott: „Egyelőre semmi sem dőlt el a jövőmmel kapcsolatban. Döntésemet a Hollandiában és Spanyolországban töltendő pihenésem alatt hozom meg" – közölte az 1986-os vb-győztes albiceleste csapatkapitánya, aki aztán mégis egy további évig maradt a Bocánál, mielőtt tényleg befejezte a játékos-pályafutását. Kábítószer-fogyasztása azonban egyre nagyobb gondot okozott, és bár nem halt bele, évekkel ezelőtt sokáig igencsak aggódni kellett az életéért.