Hetvenéves Michel Platini: klasszis támadóból szenvedélyes borász

Rozoga munkáslakások, aprócska templom, szépen zöldellő folyópart és a régi acélgyár omladozó épületei. A hat­ezer lelkes Joeuf városkája egyelőre képtelen levetkőzni a (közel)múlt nyomait, az erősen indusztriális település óriási acélolvasztóinak falai a mai napig állnak, az utolsó vasúti sín a kétezres évek elején hagyta el a gyárat. Itt született Michel Platini, minden idők egyik legjobb középpályása.

Családi kávéházból indult, a focipályán kötött ki

A Luxemburghoz közeli kisvárosban könnyen lehetett volna belőle acélipari dolgozó, és miután édesanyja családi kávéházat üzemeltetett, szakácsnak is állhatott volna. Azonban sokat elárult a Platini család elhivatottságáról, hogy a falu sportéletének központjául szolgáló vendéglátóhelynek a „Café des Sports” nevet adták. A kis Michel az óvoda és iskola után itt élte meg a helyi sportélet történéseit, főleg, hogy édesapja, Aldo Platini maga is futballista volt, a közeli AS Nancy játékosa, később edzője, majd sportvezetője. Az olasz gyökerű középosztálybeli családban mindig is a futball volt a legfőbb téma, ha nem beszéltek róla, akkor a ház kertjében passzolgatott apa és fia. Tizenegy esztendős volt a kis Michel, amikor csatlakozott az AS Joeuf ifjúsági csapatához, amelynek az édesapja volt az edzője, és bár a gyerek testalkata törékeny volt, ránézésre két-három évvel fiatalabbnak tűnt kortársainál, játékintelligenciája, technikai képzettsége gyorsan kiemelte a többiek közül. Tizenhat éves korára aztán az is világossá vált, nem csupán egy tehetséges gyerek rúgja a labdát a helyi ifiben, hanem olyasvalaki, aki elképesztően jól lát a pályán, s talán minden évszázadban egy-két ilyen futballzseni születik.

A környékbeli Metz vezetői kaptak először észbe, gyorsan meghívták próbajátékra, a felmérő végén azonban jókora csalódás érte Michel Platinit: légzési problémákra hivatkozva eltanácsolták, miután az állóképességi teszten elájult, az orvosi stáb túlságosan kockázatosnak ítélte a leigazolását. Csak később derült ki, hogy a fiatal játékos az idegességtől nem kapott rendesen levegőt… Mint ahogyan az is világossá vált, hogy a tehetség mindenképp utat tört magának. Végül az ötven kilométerrel odébb lévő AS Nancyhoz került, és a tartalékcsapatban már első meccsén mesterhármast szerzett, egy évvel később pedig a felnőttek között is bemutatkozott.

Eleinte úgy tűnt, törékeny alkata miatt túlságosan sérülékeny – gyakran voltak ilyen problémái –, ám végül csak megerősödött, az 1974–1975-ös idényben a Nancy már a vezérletével jutott vissza az élvonalba. Platini 17 gólt szerzett, nem egyet a később védjegyévé nemesedő szabadrúgásból. A következő években rendre a bajnokság felsőházában végzett csapatával, 1978-ban óriási sikerként megnyerték a Francia Kupát, a győztes gólt persze az ifjú középpályás szerezte. Sokan úgy gondolják, a családi kávéházban eltöltött délutánok, az apai tanácsok, a korai elutasítás, majd a bizonyításvágya mind hozzájárult ahhoz, hogy a kisvárosi fiúból Franciaország futballjának egyik legnagyobb ígérete váljon. Hogy a Nancy csapatánál eltöltött évek nem sikerültek rosszul, jól mutatja, hogy 181 bajnokin 98 gólt szerzett, nem volt véletlen, hogy az akkori legjobb francia klub, a Saint-Étienne rögtön át is igazolta, és a klub színei­ben 1981-ben megnyerte első és egyetlen francia bajnoki címét.

Puskás Ferenc futballja is meghatározó élmény volt

Húsz esztendővel ezelőtt, 2005 januárjában interjút adott lapunknak Michel Platini, aki az akkori MLSZ-elnök, Bozóky Imre meghívására érkezett Budapestre. A magyar és a francia sportvezető a két szövetség lehetséges együttműködéséről egyeztetett, de az sem volt titok, hogy Platini amolyan kampánykörúton vett részt, miután az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) elnöki pozíciójáért tervezett harcba szállni. A magyar főváros központjában található kaszinóban Michel Platini első kérdése az volt Bozóky Imréhez, „Hogy van Puskás Ferenc?”, majd a következőket mondta: „Nekem nagyon fontos az önök Puskása, az olyan egyéniségek, mint a legendás Aranycsapat kapitánya, nagyban befolyásolták a pályafutásomat. Mondhatom azt is, miatta lettem futballista.”

A Juvéban és a válogatottban rögtön szárnyalni kezdett

És a folytatás még sikeresebb volt… A következő idényben jelképes összegért az olasz Juventushoz igazolt, amelyben olyan legendák játszottak akkoriban, mint Dino Zoff, Gaetano Scirea, Marco Tardelli vagy éppen Paolo Rossi.

Michel Platini mégis rögtön megkapta a 10-es számú mezt – nem véletlenül… A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen, saját bevallása szerint nagy szerencséje volt, hogy a lengyel Zbigniew Boniekkel kiválóan megértették egymást, máskülönben lehet, hogy feladta volna az olaszországi kalandot. A szigorú védekezéséről híres olasz futballtól sokan féltették, mondván, az ő technikás, finom stílusa elvész a zord védők gyűrűjében, s bár eleinte valóban többször is sérüléssel bajlódott, Giovanni Trapattoni végül megtalálta a helyét a csapatban, a Juventus pedig szárnyalni kezdett. Amint beilleszkedett, varázsütésre működni kezdett a gépezet, a Juve nemcsak megnyerte az olasz bajnokságot (1984, 1986), 1985-ben a klub történetének első BEK-serlegét is elhódította, igaz, a brüsszeli Heysel-tragédia, a 39 szurkoló halála örökre beárnyékolta azt az estét. A döntő egyetlen gólját a Liverpool ellen – büntetőből – Michel Platini szerezte. Később sokan bírálták, amiért önfeledten ünnepelte a győzelmet, a francia játékos azzal védekezett, akkor még nem volt tudatában a tragédia súlyosságának.

Az egyéni elismerések sem maradtak el, sorozatban háromszor is elnyerte az Aranylabdát (1983, 1984, 1985), elsőként az európai futball történetében. Ezekben az években a Juventus vezére volt – középpályás létére három idényen keresztül ő volt a Serie A gólkirálya. Ahogy az olaszok írták akkoriban róla: mozdulatai leginkább egy zenemű kifinomultságára emlékeztettek. A válogatottba 1976-ban hívta meg Michel Hidalgo szövetségi kapitány, első mérkőzésén Csehszlovákia ellen szabadrúgásból volt eredményes. Az 1978-as világbajnokságon a franciák nem jutottak tovább csoportjukból, az olaszoktól és a házigazda argentinoktól is kikaptak, csak (éppen…) a magyar válogatottat győzték le. A kudarcért a közvélemény a futballzsenit tette felelőssé, egy ideig a hazai bajnokságban szinte minden labdaérintését füttykoncert kísérte, ám végül nem csak klubszinten emelkedett a csúcsra. Az áttörést az 1982-es spanyolországi világbajnokság hozta, amely után az egész világ a francia középpályás trióról – Michel Platiniről, Alain Giresse-ről és Jean Tiganáról – beszélt. A csapat az elődöntőig menetelt, s az NSZK elleni drámai mérkőzésen tizenegyespárbajban esett ki.

A két évvel későbbi, hazai rendezésű Európa-bajnokságon a klasszis végképp a csúcsra ért.

Már a csoportkörben is lehengerlően játszott: három gólt szerzett Belgium és Jugoszlávia ellen, és a torna alatt szinte megállíthatatlan volt. Öt mérkőzésen kilenc gólt szerzett – ez máig rekord az Eb-k történetében –, és gólkirályként vezette döntőbe a csapatát. A fináléban, a spanyolok ellen ő szerezte a „potyaízű” vezető gólt szabadrúgásból, s Franciaország a 2–0-s sikerrel története első nagy válogatott trófeáját nyerte meg. Játéka innentől a kifinomultság, elegancia és taktikai zsenialitás szimbólumává vált. A sikert követően még részt vett az 1986-os mexikói vb-n is, Franciaország ismét az elődöntőig jutott, és ismét a nyugatnémet válogatott állította meg. A nemzeti csapatban összesen 72 mérkőzésen szerepelt, 41 gólt szerzett, de öröksége túlmutat a számokon: ő alapozta meg a francia futball jövőbeli sikereit, példaképként szolgált Zinédine Zidane vagy éppen Thierry Henry generációja számára.

Válogatott játékosként Magyarország ellen veszített először

Noha magyar csapattársa sohasem volt, a francia világsztár sok szállal kötődik hazánkhoz és a magyar labdarúgáshoz is. Saját bevallása szerint Kubala László volt az első hőse, ötéves korában édesapja kivitte a Stade de Reims–FC Barcelona mérkőzésre, akkor mondta azt az apjának, hogy ő is focista akar lenni, olyan, mint „az a bácsi”. „Amikor a Fradi-múzeumban megfoghattam az egyik csukáját, megremegett a kezem” – mondta el 2010-ben a FourFourTwo magazin magyar kiadásában. Ugyancsak ebben az interjúban fogalmazott úgy: „Imádom Magyarországot! Nagyon szerettem volna, ha Budapesten választanak meg UEFA-elnöknek, de a skandinávok akkor elérték, hogy halasszunk egy évet a tisztújítással.” Válogatott játékosként az első vesztes meccse Magyarország ellen volt, a Népstadionban barátságos találkozón, 1976-ban (1–0, Fekete László góljával). A francia válogatott játékosaként összesen négyszer lépett pályára Magyarország ellen, az említett 1976-os találkozó után az 1978-as argentínai vb csoportmérkőzésén, amelyen 3–1-re nyertek a franciák. Erre így emlékezett vissza: „Lehet-e elfelejteni egy olyan vébémeccset, amelyiken zöld-fehér csíkos mezben játszik a francia válogatott? A mi mezünk nem érkezett meg, a magyarok pedig nem voltak hajlandóak mezt váltani, holott volt náluk egy piros és egy fehér készlet is.” 1982-ben barátságos meccset nyertek meg 1–0-ra a „kékek” Párizsban a magyar nemzeti csapat ellen, majd az 1986-os mexikói világbajnokság utolsó csoporttalálkozóján is ők győztek 3–0-ra. Egyszer francia szövetségi kapitányként is meccselt ellenünk, 1990-ben barátságos összecsapáson nyertek 3–1-re a Népstadionban. Egyébként épp Újpesten tudta meg 1988-ban, hogy francia szövetségi kapitány lesz, a francia Canal Plus csatorna szakkommentátora volt a Szusza Ferenc Stadionból közvetített Újpest–Girondins Bordeaux UEFA-kupa-mérkőzésen, amikor felhívta Claude Bez, a francia szövetség elnöke, és 15 másodperc gondolkodási időt adott neki. Honfitársaink közül Michel Platini jó viszonyban volt Kovács István temesvári származású edzőlegendával, aki kétszer nyert BEK-et az Ajaxszal, utána pedig 1973 és 1975 között francia szövetségi kapitány volt. A Les Bleus legendája hazánkban ismerte és szerette meg a nokedlit is, így a vele remek kapcsolatot ápoló néhai sportújságírótól, Imre Mátyástól kapott is egyszer ajándékba egy nokedliszaggatót… B. Z.

A diplomáciában elbukott, mégis legenda maradt

Visszavonulását 1987-ben jelentette be, aktív pályafutása befejeztével rövid időn belül kinevezték a francia válogatott szövetségi kapitányának, de elmaradtak a sikerek. Vezetése alatt 29 mérkőzésből 16-ot megnyert és csak ötöt vesztett el a Les Bleus, az 1992-es Európa-bajnokságra esélyesként érkezett, a csoportkörben aztán még meccset sem nyert… Michel Platini csalódottan búcsúzott a kispadtól – és „fejest ugrott” a futballdiplomáciába.

Felismerte, hogy (sport)politikai érzéke, tekintélye és kapcsolatai révén képes befolyásolni a futball világát. Tagja volt az 1998-as franciaországi világbajnokság szervezőbizottságának, majd 2007-ben megválasztották az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) elnökének – ő volt az első korábbi labdarúgósztár, aki ilyen magasra jutott a sportirányításban. Programja a „futball visszaadása a futballistáknak” jelszóra épült: támogatni akarta a kisebb klubokat, korlátozni a pénzügyi túlkapásokat és megóvni a játék eredeti szellemét. Elnöksége alatt vezették be például a pénzügyi fair play szabályrendszerét, bővítették az Európa-bajnokság mezőnyét, és az utánpótlásversenyek presztízsét is növelték. Karizmatikus és jól kommunikáló vezetőként sokan a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) következő elnökét látták benne, ám a nyilvánosságra kerülő kenőpénz-elfogadás karrierje végét jelentette. Noha évekkel később felmentették a vádak alól, mindenki tudta, innen már nincs visszaút. És bár ezen a területen elbukott, nem feledhető, amit a játékért tett. Ő maga így fogalmazott egyszer: „Nemcsak művelni akartam ezt a játékot, hanem megérteni is. És ez volt a legnehezebb.”

A mondat tökéletesen összefoglalja az életútját, a zsenit, aki nem elégedett meg azzal, hogy király lett a pályán, uralni akarta az egész futballbirodalmat. A 70 éves legenda manapság Franciaország történelmi borvidékén hódol új szenvedélyének, az általa termelt nedű lánya borászatában is megvásárolható.

NS-SZAKÉRTŐ: Bernard Lions, a L’Équipe újságírója

„Michel Platini Franciaországban több mint legenda. Nem pusztán zseniális futballista volt, hanem remek ember is. Többször is volt szerencsém vele találkozni, a humorérzéke egészen egyedülálló, szinte mindenből képes tréfát csinálni. Mindemellett hűséges barát is, az utóbbi években a legtöbb időt egykori csapattársával, Jean-Claude Lemoult-lal tölti. A labdarúgásról a vele kapcsolatos botrány óta nem szívesen beszél, egyedül azokról az időkről hajlandó anekdotázni, amikor még ő is játszott. Michel a közelmúltban borászkodni kezdett, lánya cassis-i otthonában különleges borbárt nyitott, de szívesen látogatja a Beaujolais-ban található pincéket is. Számára a borászat nem üzlet – szenvedély. Bennem életre szóló nyomot hagyott az 1984-es Európa-baj­nokságon nyújtott teljesítményé­vel. Sosem láttam nála jobb labdarúgót” – mondta Bernard Lions.