B. G. 2010.06.01 12:10 Frissítve: 2012.02.29 02:41

Az FTC Debrecent vert és aranyat kapott

A 2008–09-es idényből három forduló volt hátra, amikor a Ferencváros a DVSC-DEAC elleni hazai mérkőzésén megünnepelhette a visszajutását az élvonalba. Noha a másodosztályú bajnoki cím sorsa már korában eldőlt, ezen a meccsen nyílt alkalom a csapat köszöntésére és az aranyérmek átadására. Az FTC 3–1-es győzelemmel emelte a nagy nap fényét.

Lipcsei Péter a trófeával és az aranyéremmel (Fotó: Németh Ferenc)
Lipcsei Péter a trófeával és az aranyéremmel (Fotó: Németh Ferenc)

Régen várt ünnepre készült a Ferencváros, mert ugyan már három fordulóval korábban biztossá vált, hogy háromévi „pokoljárás" után a zöld-fehérek bajnokként kerülnek vissza az NB I-be, az MTK II és a Baktalórántháza elleni idegenbeli meccs, valamint a Kazincbarcika elleni zárt kapus büntetés csak ekkor, 2009. június 1-jén tette lehetővé, hogy a Fradi – 4500 néző előtt – átvehesse az aranyérmeket az Albert-stadionban. S bár a DVSC-DEAC kezdőcsapatában nyolc olyan labdarúgó is volt, aki két nappal előtte az élvonalbeli bajnoki címért járó medáliájának örülhetett, a tisztelet azért kijárt az egy szinttel lejjebb, a Keleti csoportban diadalmaskodó FTC-nek is.

Bobby Davison ezúttal rövidnadrág helyett ingben, nyakkendőben fogadta az elismerést Nemes Ferenctől. Borítékolható volt ugyanis, hogy a ferencvárosi szurkolók által nem éppen kedvelt Kisteleki István MLSZ-elnök nem látogat ki az Üllői útra, ám a füttykoncertet az alelnök sem kerülhette el. Az angol tréner ezzel a találkozóval elbúcsúzott együttesétől, mivel utána hazautazott, hogy a pro licences edzői képesítést az új évad július 25-i rajtjáig megszerezze. (A pontvadászatból hátralévő két találkozón megbízottként Csató Sándor irányította a gárdát.)

Sokáig úgy tetszett, a zöld-fehérek a DVSC második csapata elleni bajnokit is edzőmérkőzésnek tekintik, és ha Holczer Ádám nem véd háromszor is bravúrosan, illetve ha Vinicius Leal Galvao „nem hal bele" többször is a szépségbe, a „kis Loki" fél óra elteltével megnyugtató előnybe kerülhetett volna. A brazil légiós a 36. percben aztán csak betalált, ám a Ferencváros pillanatok alatt egyenlített, sőt vezetéssel is fordulhatott volna.

Az előnyt aztán a második félidő elején szerezték meg a vendéglátók, némi bírói jóindulattal, miután a Szűcs István mellkasáról levágódó labdát a játékvezető kezezésnek vélte, s a megítélt tizenegyesből Ferenczi István duplázott, vagyis a 35. után rögtön a szezonbeli 36. gólját is összehozta. A meccs végén a csereként beálló Kamate Dramane tette teljessé a hazaiak ünnepét. A Fradi először fordított hátrányból a szezon során, igaz, addig csak egyszer, a Bőcs ellen a második fordulóban esett meg vele, hogy ellenfele szerezzen vezetést.

A következő napon az FTC-nél dolgozó összes szigetországi szakember megkezdte a nyári szabadságát, és ugyanígy tett négy angol játékos, Lowton, Wedgbury, Robertson és Ashmore is. Sőt újabb négy nappal később Makón már egyedül csak Pisanjuk szerepelt külföldiként a Ferencváros kezdőcsapatában. Ebből a „fellazulásból" is következett, hogy a csongrádi túrán a fővárosi együttes 2–1-re kikapott, s ezzel kilenc hónap és huszonhat forduló után maradt ismét alul a bajnokságban.

Talán a klub hagyományaitól idegen narancssárga szerelés volt az oka: a mez, illetve a szín már a szeton előtt sem tetszett a szurkolóknak, s a játékosok is fanyalogva húzták magukra, mígnem aztán 2008. augusztus 17-én bebizonyosodott, nem is hoz szerencsét ez a kombináció. Akkor ugyanis a második körben nagy meglepetésre a Bőcstől 2–1-re kikapott a Fradi, s többé nem is volt a játékosokon a szerelés.

Aztán ezúttal Makón újra előkerültek a narancssárga dresszek, s lám, újra veszített az idény során (szinte) verhetetlennek hitt Ferencváros. Ezzel vége lett a tavaszi százszázalékos mérlegnek – viszont legalább a búcsú szépen sikerült, hiszen a záró körben a Vecsést 5–1-re elpáholták az Üllői úton, és végül 17 pontot vertek rá a tabellán a második helyezettre (történetesen a DVSC II-re).

A folytatást pedig ismerjük: az új élvonalbeli korszak első évadjában a csapat a hetedik helyen végzett az NB I-ben.

 

1959-ben e napon beharangozó írás jelent meg a Népsportban a BEK negyedik kiírásának közelgő döntője előtt, amelyben ugyanaz a párosítás jött össze, mint a legelső alkalommal: Real Madrid–Stade Reims. Az érdekesség az volt, hogy a „királyi gárdáról" szóló információk között ott szerepelt egy olyan játékos neve is, akit éveken, sőt évtizedeken keresztül szinte agyonhallgattak itthon: Puskás Ferencről beszélünk. A kádári országvezetés álláspontja szerint engedély nélkül kint maradó (egykori) első számú kedvencről az a hír érkezett, hogy hiányozni fog a blancók összeállításból, mivel sérült, de „félhivatalosan úgy tudják, hogy nincs megfelelő formában". Az Aranycsapat legendás tízesének ez lehetett volna az első BEK-döntője, hiszen erre a szezonra került a kupa előző három kiírását már megnyerő Realhoz, ám végül tényleg nem lépett pályára – nem úgy egy évvel később, amikor Glasgow-ban azon a bizonyos 7:3-as meccsen négy gólt is lőtt a Frankfurtnak! (S még csak nem is az volt az utolsó fellépése a finálékban.) A madridiak egyébként végül 2:0-ra legyőzték az 1958-as vb gólkirályával, Just Fontaine-nel felálló franciákat, akiknek korábbi sztárja, Raymond Kopa – 1956-tal ellentétben – ekkor már a győztes oldalon, a spanyoloknál játszott.

1969-ben e napon búcsúzott sikerekben oly gazdag versenyzői pályafutásától Török Ferenc dr., aki a Honvéd-kupa nemzetközi öttusaviadal nyitó felvonásán, a lovaglásban állt utoljára a rajthoz. A kétszeres olimpiai bajnok sportoló stílszerűen köszönt el a mezőnytől: Dömping nyergében hibátlan pályát ment, és 1100 ponttal ő győzött ebben a számban. Miután befejezte szereplését, középre léptetett, és átvette egyesülete megható köszönőszavakkal kísért ajándékait. Lovaglásban egyébként Balczó András negyedik lett, négy nap múlva pedig bronzérmes a végelszámolásnál, legjobb magyarként Deák Ferenc a második helyen kötött ki, míg a versenyt a szovjet színekben induló litván Stasys Saparnis nyerte meg.

1979-ben e napon megérkezett hazánkba a világbajnok kubai női röplabda-válogatott, amely másnap a mieinkkel felkészülési meccset játszott. A karibiak ugyanazzal a tizenkét játékossal képviseltették magukat, mint akik egy hónappal korábban a szombathelyi Savaria-kupán is szerepeltek (s persze veretlenül az élen is végeztek...), és a keret csupán egy újonccal bővült a Szovjetunióban rendezett 1978-as vb-n aranyérmet szerző együtteshez képest. A magyaroknál is igazi klasszisok léptek Pécsett pályára – Bardi Gyöngyi, Torma Ágnes, vagy akár a mérkőzésre reaktivált Buzekné Makláry Ilona –, ám válogatottunk végül összesen csak 17 pontot tudott összekaparni a világ legjobbjai ellen: 0:3 (–10, –3, –4).

1989-ben e napon érdekes „nevek" érdekes eredményei születtek Európa különböző teniszpályáin. A Roland Garros férfi egyesének második fordulójában például az első kiemelt Ivan Lendl és a jövő embere, Andre Agassi (5.) is sima, háromszettes győzelmet aratott, de még könnyebben nyert a 15. helyen rangsorolt Michael Chang. A torna leendő meglepetésbajnoka – aki aztán az említett Lendlt is búcsúztatatta, és aki soha utána nem tudott Grand Slam-viadalon diadalmaskodni, holott sok évvel ezután a világranglista 2. helyén is állt – egy másik fiatal pályakezdőt vert meg nagyon, 6:1, 6:1, 6:1-re. Ifjú honfitársát Pete Samprasnak hívták... A tenisztörténelem egyik legnagyobb alakja később persze már nem játszott ennyire alárendelt szerepet Párizsban, de az tény, hogy a négy nagy bajnokság közül a franciát sohasem sikerült megnyernie. Eközben a Margitszigeten egy bizonyos Marc Rosset ütögette a labdát a Technoimpex-kupa mestertornáján – a barcelonai olimpia ekkor még alig ismert bajnoka a csehszlovák színekben induló Tóthot verte meg, majd másnap a döntőben az osztrák Gilbert Schallertől kapott ki.

1999-ben e napon a Gazzetta dello Sportban (a másnapi NS által is leközölt) részletes találgatás jelent meg arról, ki lehet az idény végén távozó Eddie Irvine utódja a Ferrari F1-es istállójánál, azaz ki lesz a második számú pilóta a kétszeres világbajnok Michael Schumacher mögött, aki ekkor éppen útban volt harmadik – egyben a Scuderiával elért első – vb-elsősége felé. Az olasz szaklap tizenegy nevet sorolt fel, és mi most közülük a négy legjobbat említjük meg. A Gazzetta a mclarenes David Coulthardot tippelte befutónak („hamarosan lejár a szerződése, Jean Todtnak tetszik, és a németnek sincs ellenvetése, mert tudja, hogy képes a skótot maga mögött tartani"), ám ebben tévedett. Ahogy abban is, hogy Jacques Villeneuve „ideális pilóta a Ferrari számára – a Schumacher-éra utánra", hiszen a kanadai világbajnok sohasem szerződött Maranellóba. A veterán Jean Alesi esélyeit eleve leírta az újság, mondván, „ő maga ajánlkozott, de túl gyors, és ez Schuminak nem tetszik, ráadásul a szurkolók jobban szeretik, mint a németet". A végül befutó Rubens Barrichellót sem látta favoritnak a szakíró, mert ez az „ügyes versenyző, aki még javulhat is, nehezen egyezne bele a másodhegedűs szerepébe"... Bár tény, hogy a brazil majd végig próbált kitörni a háttérből, azért csak végigstatisztált hét idényt közben hétszeres világbajnokká váló domináns csapattársa mellett.