BAKOS GÉZA 2010.05.07 13:23 Frissítve: 2014.08.10 02:25

A szegény rokon végre bekerült az elitklubba

A finnek kezdettől tagjai voltak a jégkorongvilág elitjének, de nagyon sokáig csak amolyan "szegény vidéki rokonként", aki ugyan lelkesen űzi nemzeti sportágát, de sosem nyer semmit. Ennek lett vége az 1995-ös vb-n, és külön öröm volt a kék-fehérek híveinek, hogy a már előtte is érezhetően megindult felemelkedési folyamat éppen az örök rivális Svédországban érte el a csúcspontját.

Öt olyan ország van, amelynek válogatottja eleve a világbajnokságok legfelső szintjén kezdett, és soha nem is esett ki onnan: nagyjából ezek – Kanada, Oroszország (korábban Szovjetunió), Svédország, Csehország (egykor mint Csehszlovákia) – alkotják a hokisport elitjét, és közéjük tartozik Finnország is.

Azért csak nagyjából, mert az amerikaiak régen többnyire nem a legjobbjaikkal vettek részt a vb-ken, és a jégkorong hazájának számító Kanadával ellentétben ilyen háttérrel nem sikerült mindig megkapaszkodniuk, míg Szlovákiának az önállósodás után alulról kellett felküzdenie magát. Velük együtt áll össze a sportág „nagy hetese", amely azonban történetünk idején csak „5+1" együttesből állt, hiszen északi szomszédunk ekkor még nem az A-csoportban szerepelt, északi nyelvrokonaink pedig jelentős trófea nélkül nem érezhették magukat teljes jogú tagnak.

A finnek világbajnokok lettek 1995-ben
A finnek világbajnokok lettek 1995-ben

Ez változott meg 1995-ben a svédországi (Stockholm, Gävle) tornán, voltak azonban előzmények is. A finnek az 1988-as olimpiáig örülhettek, ha olykor megcsípték az igazán nagyok mögött a 4. helyet, dobogóra viszont sosem állhattak. A calgaryi játékokon aztán remek teljesítménnyel ezüstérmesek lettek a Szovjetunió legendás, Tyihonov-féle együttese mögött, és mivel akkoriban kiugró tehetségek is feltűntek a finn pályákon, ez – meg a tudatos munka és az ügyesebbek kiáramlása az őket acélkeménnyé edző NHL-be – tartósan meghozta a gyümölcsét.

1992-ben, majd két évvel később már a 2. helyen kötött ki Suomi, így 1995-ben újra a favoritok közé tartozott, még úgy is, hogy keretéből ezúttal hiányzott az utóbbi két-három évtized két legnagyobb  hokisa: Jari Kurri és Teemu Selänne (az első és a második „Finn Villanás”). Előbbi a fantasztikus Wayne Gretzky méltó párja volt a nyolcvanas évek csodálatos Edmontonjában, s az NHL egyik legelismertebb játékosává nőtte ki magát, míg az utóbbi azóta az olimpiák legtöbbszörös gólszerzője lett ­– éppen az idén, Vancouverben.

Ott voltak viszont Svédországban öten is a '88-ban berobbanó táraságból (Myllys, Tammi, Helminen, Keskinen és Ojanen), akik mellett olyan kiválóságok szerepeltek, mint például elsősorban Saku Koivu (a Montreal Canadiens rekorder csapatkapitánya), valamint Kiprusoff, Jutila, Nummelin, Kapanen, Lehtinen vagy Peltonen.

A vb csoportszakaszában a finnek „másfélszer" botlottak, mivel a csehektől kikaptak, míg az Egyesült Államokkal döntetlenre végeztek. A nyolc között a franciákat 5–0-ra kiütötték, majd az elődöntőben következhetett a „jóvátételi lehetőség" az egyetlen vereségért. Az északiak sokkal nagyobb szurkolótábora előtt bőven kialakultak helyzetek, de a vb két legjobb kapusának tartott Myllys, illetve a fiatal Turek igazolta a jó hírét. Az első harmad hajrájában a finnek kettős emberelőnyből Helminen révén megszerezték a vezetést, s az utolsó pillanatban elért gól lendületet és önbizalmat kölcsönzött nekik.

Az utolsó játékrészben a vesztésre álló fél igyekezett fokozni az iramot, de egy ellentámadásból Peltonen értékesítette Lehtinen átadását. Ez gyakorlatilag a biztos továbbjutást jelentette, ezért a csehek kénytelenek voltak kockáztatni a végén, ám ez nem jött be: Nieminen betalált az üres kapujukba, azaz 3–0 lett a vége – Koivuék stílszerűen vágtak vissza a korábbi 0–3-ért.

A másik ágról a végül bronzérmet szerző Kanada legyőzője, a házigazda Svédország került be a Globe-sportcsarnokban rendezett fináléba. A díszpáholyban a svéd uralkodói pár mellett (az éppen a minap elhunyt) Juan Antonio Samaranch NOB-elnök is helyet foglalt, a kiegyensúlyozott jó hangulatról pedig a szomszéd országból tömegesen érkező drukkerek gondoskodtak – minden adva volt tehát a remek befejezéshez, összejött a szervezők álma, az északi rangadó.

A svéd Curt Lindström által dirigált finnek nyugodtak meg előbb, és a 9. percben Peltonen találatával vezetést is szereztek. Ezután nem kockáztattak, kivárásra rendezkedtek be, de gyors ellentámadásaik állandó veszélyt jelentettek. Úgy általában is ők korongoztak higgadtabban, tervszerűbben szőtték a támadásokat, és a második harmad finisében előbb Peltonen ismételt, majd harmadszor is eredményes volt.

Az alapszakaszban a finnek megverték a vendéglátókat (6–3-ra), akik a jelek szerint nem tanultak a leckéből... A záró játékrész elején a csapatkapitány Jutila bombaerős lövése is utat talált a ketrecükbe, és Bergqvist gyors válasza már nem osztott, nem szorzott. A 4–1-re megnyert meccs után Finnország megérdemelten jutott az aranyéremhez, vitathatatlanul övé volt a legjobb gárda a vb-n.

Utóbbi megállapítást igazolta, hogy az újságírók által összeállított álomcsapat kétharmada finn volt: Jutila mint hátvéd került be, és a komplett csatársort is honfitársai (Lehtinen, Peltonen, Koivu) alkották. A nemzetközi szövetségnél hasonló volt az arány a posztonkénti legjobbak díjazásánál: Myllysnél nem láttak jobb kapust, Koivunál pedig jobb támadót. Ezenkívül a góllövőlistán Peltonen holtversenyben második lett.

A FINN VB-ARANY
 

 

Végszóként mindkét döntősről egy érdekes információ. A svédeket továbbra is sújtja a hazai pálya átka: ekkor próbálkoztak nyolcadszor otthon, és ismét arany nélkül maradtak. Mi több, azóta még egyszer nekifutottak (más városokkal), és akkor meg Szlovákia ünnepelhette náluk (helyettük...) története első vb-elsőségét.

A finnek pedig? 1995 után 14 világbajnokságból hétszer állhattak dobogóra, aminél (kicsivel) jobb arányt csupán a svédek (9), illetve a csehek és a kanadaiak (8-8) értek el, míg az olimpiákon 1988-tól kezdve hétből ötször szereztek érmet. Sőt négy éve Torinóban magasan a legjobban játszottak, mielőtt a döntőben agyonnyomta őket az esélyesség terhe (éppen Svédország képében...). Idei vancouveri bronzérmük után még inkább megállapítható: tartósan (végleg?) megkapaszkodtak a legszűkebb elitben.

ÍGY ÜNNEPELTEK A FINNEK 1995-BEN
 

 

1955-ben e napon Magyarország–Csehszlovákia válogatott ökölvívó páros mérkőzést rendeztek Budapesten. A végeredmény 10:10 lett, mi azonban emeljünk ki egyetlen összecsapást – naná, hogy bokszlegendánk, Papp László ütközetét nagyváltósúlyban. Az ekkor már kétszeres (és hamarosan háromszoros) olimpiai bajnok bunyós villámgyors horgai egymás után zúdultak Smitalra. Az első menet utolsó percében egy nagy erejű jobbhorog állon találta a csehet, aki a padlóra zuhant, és olyan roggyant lett, hogy nem is számoltak rá... A hálás közönség lelkesen tapsolta meg Papp „Laci" kiütéses győzelmét.

1965-ben e napon morbid hír látott napvilágot a Liverpool–Internazionale BEK-elődöntővel kapcsolatban: a mérkőzés után, az éjszakai órákban az Anfield Road stadionjának egyik gerendáján felakasztva találtak rá az 53 éves Jimmy McInnesre, a Pool titkárára. A rendőrség természetesen nyomozást indított az ügy felderítésére – mindenesetre aligha lett öngyilkos az eredmény miatti bánatában, ugyanis a „vörösök" 3:1-es sikerükkel tisztességes előnyt szereztek a milánói visszavágóra (más kérdés, hogy 3:0-s olaszországi vereségükkel aztán kiestek a későbbi kupagyőztessel szemben, ám ezt a sportvezető már nem érte meg...).. 

1975-ben e napon a magyar olimpiai labdarúgó-válogatott 2–0-ra legyőzte a Népstadionban Bulgária csapatát. A mieink góljait Fazekas (11-esből) a 25., illetve Kozma a 62. percben szerezte, bár a remekül játszó utóbbinak ezen kívül is volt néhány nagy (kimaradt) helyzete. A sajtó pozitívan értékelte Baróti Lajos együttesének eredményét, de hozzátette, hogy nem szabad túlzottan magabiztossá válni, mivel látható volt, hogy a bolgárok „a most nyújtottnál sokkal többre képesek – és semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a saját pályájukon nem a tudásuk legjobbját nyújtják majd!". A visszavágón aztán igazuk lett az óvatoskodóknak: Bulgária 4–0-ra nyert, és ezzel mi kiestünk (később, a csoportszakaszban már ők is...).

1985-ben e napon világbajnoki selejtezőn Ausztria Grazban 4–0-ra kiütötte Ciprust, azaz mentette a menthetőt (a magyarok elleni oda-vissza vereséget követően), és megtette, amit még lehetett. A kapuban még mindig Koncilia állt, középen Prohaska irányított, elöl pedig a jól hangzó Schachner, Polster csatársor rohamozott – utóbbi kettő egy-egy gólt rúgott a szigetországiaknak, akik ezzel szerzett pont nélkül az utolsó helyen zártak a csoportban. (Hiába, más idők jártak akkor – például senkinek nem jutott volna eszébe egy BL-résztvevő csapattól Ciprusra szerződni a jobb feltételek miatt...). Az ekkor még csak harmadik helyezett Hollandia előtt világos volt a képlet: győznie (vagyis visszavágnia) kell Budapesten a Mexikóba már korábban kijutó, százszázalékos Mezey-csapat ellen. Ez sikerült is nekik a Népstadionban, ám utána a pótselejtezőn alulmaradtak a későbbi vb-elődöntős belgákkal szemben. Három évvel később viszont Eb-arannyal vigasztalódtak...

2005-ben e napon egygólos hátrányt kellett ledolgoznia a Barcelona férfi kézilabdacsapatának a szintén spanyol Ciudad Real elleni visszavágón a Bajnokok Ligája döntőjében. Nagy László 9 góljával főszerepet vállalt a katalánok 29–27-es győzelméből, aminek révén a gránátvörös-kék együttes 1991 óta hetedszer ülhetett fel Európa trónjára. A Talant Dusebajev (továbbá Urios-Fonseca, Dzomba, Källman, Entrerrios) remeklése ellenére alulmaradó vendégek elleni sikert a helyszínen tekintette meg János Károly király is, aki a lányát és vejét kísérte el – Cristina hercegnő ugyanis a Barca korábbi válogatott, baszk átlövőjéhez, Inaki Urdangarínhoz ment férjhez. A döntő találatot egyébként Nagy Laci csapattársa, a 7 gólig jutó Iker Romero dobta be hetesből, míg az ellentámadásból érkező lövést a meccs másik hőse, Dejan Perics kapus hárította.