Öt hónappal az olimpia előtt még mindenki derűlátó. Négy hónappal is. Sőt, általában a rajt előtti napokban tizenöt-húsz magyar aranyérem a realitás. Aztán elkezdődik a verseny, és kiderül, nem csak a mi fiúnk, lányunk nyerhet, van más, jobb, ügyesebb. Sydneyben is így volt. Az utolsó napig négy aranynál járt a magyar csapat (Kovács Ágnes, Nagy Tímea, Csollány Szilveszter, férfi kajak négyes). Ment is a fészkelődés, a sportminiszter a nyakkendőjét igazgatta, izzadtak a homlokok, volt, aki a lemondónyilatkozatát fogalmazta. Aztán az utolsó napon jött a megváltás  további négy olimpiai bajnoki cím (férfi pólóválogatott, Kolonics György, a Storcz Botond, Kammerer Zoltán és a Pulai Imre, Novák Ferenc kettős) képében. A játék ismét elkezdődött. Öt hónappal vagyunk Sydney előtt&

Semmiféle következménnyel nem járhat persze, jól tudom, mégis, függetlenül mindentől, kifejezetten neheztelek a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra. A patinás testületet, belátom, illetlenség nemtörődömséggel vádolni, de hát mégsem kerülhetem ezt el. Nem mentségül, hanem magyarázatul jegyzem meg továbbá, hogy annak idején, amikor legendás sporthősünkről, az 1896-os athéni kétszeres úszó olimpiai győzteséről, Hajós Alfrédról írtam, az alábbi címet helyeztem a sorok fölé: "Első az elsők között&" Mármint hogy ő volt a hosszú sort nyitó legelső a későbbi ötkarikás küzdelmek magyar nyertesei között. Emlékszem, szinte önkéntelenül ébredt fel bennem ugyanakkor a kíváncsiság: vajon ki nyerte az újkori olimpiai játékok legelső aranyérmét?

A pénteki játéknap nagy meglepetést hozott, hiszen a verseny egyik esélyese, a válogatott Gyimesi Zoltán nem tudta megismételni csütörtöki győzelmét.

A kecskemétieknek ez a találkozó jól illeszkedett a rájátszásra való felkészülésébe, így küzdelmes első szettnek tapsolhatott a közönség.