Tyson Fury – a Cigánykirály utolsó tánca

Nem kérkedni akarok vele, de a Jóisten a tenyerén hordozott, már ami az ökölvíváshoz fűződő, érzelmekkel, valamint felejthetetlen figurákkal és sztorikkal dúsított munkakapcsolatomat illeti. A kilencvenes évek közepétől gyakorlatilag végigtudósíthattam a magyar boksz aranykorát, Kovács „Kokó” István, Erdei „Madár” Zsolt, Balzsay Károly, Kótai Mihály vagy éppen Nagy „Csonttörő” János amatőr és profi pályafutásának stációit, vb- és Eb-sikereket, hatalmas versenyeket, gálákat szerte a világban. Ennek köszönhetően, amolyan bónuszként láthattam fénykorában többek mellett Dariusz Michalczewskit, a két Klicsko fivért, sőt, beszélhettem velük, a 2015-ös Las Vegas-i birkózó-világbajnokság alatt pedig átsétálva az MGM Grandbe, ott lehettem Floyd Mayweather Jr., minden idők egyik legjobb bunyósa utolsó profi meccsén.

Azóta sem állt le a sportág mókuskereke, csak épp a világszintű magyar bokszolók elfogyásával én nem forgok vele tovább. Ettől még természetesen követem az eseményeit, figyelem a nagy alakjait, köztük méretre és tudásra is az egyik, ha nem a legnagyobbat, Tyson Furyt. A Cigánykirály – így hívja magát a tradicionálisan vándorló életmódú ír romák közül való klasszis, s talán nem vagyok egyedül, ha esetében azonnal beugrik Guy Ritchie több mint két évtizede, 2000-ben bemutatott kultikus filmje, a Blöff. Amilyen szerepet abban Brad Pitt játszik elsőrangúan, azt maga Fury hitelesíti a valóságban. A ruházata, a dumája, a kivagyisága, az esendősége (elhízás, pia, kábítószer), mellette ösztönös és megszerzett boksztudása emeli különleges személyiséggé, aki, miután éppen kiüti soros vetélytársát, szerelmes slágert énekel a ringben könnyező szíve választottjának. Talán nem túlzás állítani, hogy Muhammad Alihoz és „névrokonához”, Mike Tysonhoz hasonló kaliberű, hatású egyénisége a nehézsúlynak.

Nála sosem lehet tudni, mit mond és mit tesz a következő pillanatban, így arra se vegyünk mérget, hogy a szombati, Dillian Whyte elleni mérkőzés lesz az utolsó a karrierjében, ahogy azt most úton-útfélen hangoztatja. Az viszont egyértelmű tény, hogy a nehézsúlyú brit rangadó a 21. század eddigi legnagyobb „tömegvonzású” ökölvívó-eseményeként 94 ezer néző előtt zajlik majd a londoni Wembley Stadionban, s a külön előfizetéses konstrukció ellenére milliókat ültet a tévéképernyő elé. Fury toronymagas esélyes, ha nyer, adódna az újabb brit belharc Anthony Joshua, esetleg a vb-címegyesítés az ukrán Olekszandr Uszik ellen. Ha meg netalán veszít, csak nem hagyja abba így… Blöff vagy sem? Tyson Furynál nehéz kitalálni, de az biztos, hogy a meccs alatt – egy bunyós sztereotípiával élve – nem szabad pislogni, mert lemaradunk valamiről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!