Hiányérzet – Vincze András jegyzete

Hogy ki volt 2019 legjobbja az európai futballban?

Írnám, hogy Jürgen Klopp, aki minden porcikájában valódi focivagány, s szívem szerint csatoltam volna egy megjegyzést az Aranylabda-szavazásra elküldött voksomhoz: a német szakember mutatta a legtöbbet a valódi labdarúgásból. Jó, rendben, egy edző nem cselez, nem rúg gólt, nem véd, mégis a Liverpoolt nagy dicsőségig (BL-győzelem) vezető szakvezető volt az év legjelentősebb hatású figurája.
S e kloppi gondolattal rá is kanyarodnék arra, hogy a France Football tekintélyes díja és a megtisztelő szavazási lehetőség kapcsán a világfutball deficitjét látom markánsan kirajzolódni. Jelesül azt, hogy e föld kerekén régóta nem találni olyan játékost, aki magabiztosan tudná maga mögé parancsolni akár Lionel Messit, akár Cristiano Ronaldót, sőt immár tizenegy éve a szakírók értékelése is kettejük éves produkciója körül forog. Ez pedig jelzi, játéktudás és -egyéniség kapcsán nincs nagy konkurenciája sem az argentin, sem a portugál zseninek. Atomizálódott a labdarúgás.

Vannak persze extra tehetségek, mégis, mintha csupa egyforma stílusban futó, rúgó, fejelő, vetődő alakot látnánk, s az egyformaságukhoz nyilván jócskán hozzátesz az is, hogy szakmányban rendeznek szintúgy tökéletesen uniformizált meccseket. S hogy végre a magam döntését is magyarázzam: e masszában ki más lehetne 2019 legjobb játékosa, mint Virgil van Dijk, aki – ha már a „kloppi érvek”... – a Liverpoollal BL-t nyert, nem elhanyagolható módon a kontinens játékosai szerint is ő volt az esztendő ásza, lásd még az UEFA Év játékosa-díj, az év Angliában játszó legjobb profi labdarúgója cím, a nemzetközi játékos- szervezet álomtizenegyének legjobb hátvédje, akivel ráadásul új életre kelt a holland válogatott futballja is. S hogy a „vagány” szempont se maradjon ki az ideológiámból, manapság a hátvéd mutat valamit a régi, de a modern idők focijából is, mert igencsak ihletett, sőt – bár fura ilyesmit leírni – olykor balettelőadást idéző ütemérzékkel választja el a labdától a legjobb csatárokat, de a kapu előtt sem ügyetlenkedik, ha gólszerzésről van szó.

Tudom, az ilyen, „év legjobbja” kezdetű mantrázás magyarázkodás is, hiszen mindenki mást szeretne a csúcson látni (Aranylabdával a kézben főleg!), ráadásul a szavazati jogot kapó magyar újságírónak az idén pluszhiányérzete is lehet: szívfájdalmamra nem találtam az idén alapított Jasin-díjra jelöltek között az RB Leipzignél légióskodó Gulácsi Péter nevét, aki pedig igencsak míves esztendőt tudhat maga mögött, hiszen Európa egyik topbajnokságában, a Bundesligában lett a legjobb kapus.

Szóval az Aranylabda kapcsán mi, magyarok leginkább rá lehetünk büszkék – voksolás nélkül is.