A legnagyobbakat is csodálhatjuk! – Kapolcsi-Szabó Bence jegyzete

A CSELGÁNCS NEM LABDARÚGÁS – ezzel alighanem senkinek sem mondok újat, a mozgásformák, a két sportágban rejlő szépség, a bennük lévő pénz mennyisége és a népszerűségük sem összehasonlítható egymással. Mégis óriási dolog, hogy már harmadik alkalommal rendezhet Budapest dzsúdó-világbajnokságot. A pénteken rajtoló tornára hatalmas sztárok, számtalan olimpiai bajnok érkezik, így aki nem is feltétlenül rajongója a 19. században kialakult, japán gyökerű sportágnak, annak is érdemes lehet adni egy esélyt a sokszor hihetetlenül látványos dobásokat, eséseket produkáló viadalnak – élőben.

Talán az összes sportágról elmondható, a helyszíni személyes jelenlét összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt ad, mint ha mondjuk a televízió képernyőjén keresztül követjük az eseményeket. A cselgáncsozók elképesztő, a nem élsportolók által csak vágyott izomzatának egymásnak feszülése és a szabályok adta keretekbe szorítása, a gyorsaság, az ész és az erő kombinációja a tatamin az egyik – szerintem – leglátványosabb küzdősporttá teszi a dzsúdót. Aki nem hiszi, péntektől egy hétig meggyőződhet róla a Papp László Budapest Sportarénában, ahol nemcsak a szemet, hanem egy másik érzékszervet, a fület érő ingerekkel is kiegészülhet az élmény. Hiszen, ahogy arra számítani lehet, a magyar szurkolók minden bizonnyal végig hangosan biztatják majd a mieinket, a sportolók testének szőnyegen puffanása, kiáltásaik a harctérre vonulás közben pedig egyedivé teszik az élményt.

A legjobbakat látni mindig vonzó. Szédítő belegondolni, mennyi munka, tehetség, kitartás, izzadság, fájdalom és lemondás kell ahhoz, hogy valaki valamiben a világon a legjobb legyen, őket nézni, miközben azt csinálják, amiben elsők, páratlan élmény. Április végén a Magyar Judoszövetség szervezésében a sajtó néhány munkatársának lehetősége volt egy tatamin edzeni a magyar cselgáncsválogatott tagjaival, s megtapasztalhattuk, a tudás és a technika birtokában hogyan képes egy 52 vagy 57 kilogrammos apró hölgy pillanatok alatt „ártalmatlanná tenni” egy nála több tíz kilóval nehezebb férfit. A gyorstalpaló tanfolyamon meg is tanítottak rá, a helyesen kivitelezett akciókkal egy laikus is el tud dobni egy olimpiai bronzérmest – természetesen csak akkor, ha utóbbi is így akarja. 

A valódi küzdelem profi és profi között persze egészen más, az ő harcukba nekünk nincs beleszólásunk, csodálni viszont csodálhatjuk.  

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!