A gettó benne maradt Ibrahimovicban

– Súlyos következményekkel járhat, hogy a könyvében feltárta gyermekkori csínytevéseit: ha Milánóban eltűnik egy kerékpár, immár az ön ajtaján kopogtatnak először a rendőrök.
– Bicikliket gyermekként loptam, de az más világ volt. A bennem dolgozó adrenalin néha még mindig arra sarkall, hogy valami zsiványságot kövessek el. Ilyenkor azonban eszembe jut, hogy harmincéves vagyok, a Milant képviselem, tudnom kell fegyelmezni magam.

– Valamiért mégis vérbeli rosszfiúnak tartják.
– Ezt a bélyeget a svéd újságírók sütötték rám, és akkor is ragaszkodtak hozzá, ha éppen nem csináltam semmi kivetnivalót. Valószínűleg csak azt nézték, honnan jöttem. De nem baj, engem nem zavar. Sőt, erőssé tesz. Sohasem akartam másnak látszani, mint amilyen vagyok. Aki elolvassa a könyvet, könnyen belátja ezt. Mindig az érzéseim irányítanak, ilyen vagyok, és kész. Kiveheted a srácot a gettóból, de a gettót nem tudod kivenni a srácból.

– Miért nevezte kulcsfontosságúnak a találkozását Fabio Capello edzővel?
– Amikor kétezer-négyben a Juventusnál a keze alá kerültem, teljesen megváltoztatott. Addig olyan futballista voltam, aki játszik, onnantól kezdve olyan, aki gólt lő. „Kitépem az Ajaxot a testedből!" – üvöltötte. Segítője, Italo Galbiati gondjaira bízott, akinek első dolga volt, hogy százszor odaállított a kapu elé, és azt parancsolta, rúgjam be a labdát. Izmosabbá, erősebbé tett, majd odaadta a felvételeket Van Basten góljairól, hogy alaposan tanulmányozzam őket. Nem akarta, hogy a tizenhatoson kívül kóboroljak, céltudatos és határozott góllövőt csinált belőlem. Azért egy kicsit megőriztem magamban az Ajaxból: a minőséget. Bár ma már sokszor lépek vissza a pályán, igyekszem bekapcsolódni a játékba, az első gondolatom mindig az: gólt lőni. A lecke, amit Capello belém vert.

– Torinói időszakának egyik hírhedt története, hogy edzésen durván lefejelte csapattársát, Jonathan Zebinát. Pedig ő nem az a malmői gettóharcos fajta, nagy művészetpártoló és festménygyűjtő hírében áll.
– Nem is személyes okai voltak a vitánknak, az edzésen kaptunk össze valamin. Rögtön összeesett. Nem úgy, mint később Milánóban az az amerikai állat, aki legalább akkora, mint én. Összecsaptunk az edzésen, földre kerültünk, aztán adtam neki egy bordást.

– Tízen igyekeztek leválasztani önről Oguchi Onyewut.
– Voltak azok húszan is!

– Máig emlegetik a vad bulit, amit a Juventusnál csaptak a bajnoki cím után.
– David Trezeguet bűne volt az egész. Egyik vodkát itatta velem a másik után, reggel a fürdőkádban ébredtem. A BL-győzelmet sem ünnepeltük volna meg alaposabban. Egyébként már jobban bírom a vodkát.

– „Én Moggi pártján állok" – jelenti ki a könyvében. Semmi noha, semmi habár.
– Velem mindig tisztességesen viselkedett, sokat adott nekem. Mindig igyekezett a csapat javát keresni.

– Az őt hatvannégy hónap börtönbüntetésre ítélő bíróság szerint túlságosan is.
– Nem tudom, hogy igazak-e a vádak, amelyeket vele kapcsolatban felhoztak. Nem is tudtam a nápolyi eljárásról, sajnálom Moggit, együttérzek vele. Emlékszem, ahogy zokogott a játékosok között, amikor kitört a bundabotrány. Sohasem láttam addig gyengének. Amit a Juventusszal nyertünk, a pályán harcoltuk ki, a bírókkal nem barátkoztunk. Azért lettünk elsők, mert mi voltunk a legjobbak.

– Sohasem neheztelt Moggira, amiért elvették miatta a Torinóban nyert két aranyérmét?
– Soha. Moggira nem haragszom, tőlem meg semmit sem vettek el. Az akkor kapott érmekre azóta is büszke vagyok, kiraktam őket a házamban.

– Azt mondja, a gyengék oldalán áll, a Juventust mégis elhagyta kétezer-hatban. Nem lett volna nemes feladat maradni a visszasorolt csapatban, és segíteni neki feljutni a „másodosztály gettójából"?
– Az én pályafutásom akkor kezdett kibontakozni, nem engedhettem meg magamnak egy elvesztegetett évet a Serie B-ben, aztán még egyet, hogy visszajussunk a Bajnokok Ligájába.

– Miért volt önnek elképzelhetetlen, hogy Alessandro Del Pieróhoz hasonlóan a hűséget válassza, és mindvégig egy klubot szolgáljon?
– Nekem új kalandokra, új kihívásokra, új helyekre van szükségem ahhoz, hogy tanuljak, és előrelépjek futballistaként, emberként.

– Így aztán kétezer-hatban, amikor Didier Deschamps edző belépett a szobájába, hogy szóljon, indul a Juventus csapatbusza La Speziába, ön így válaszolt neki: „Köszönöm, menjetek nyugodtan. Én maradok, és inkább playstationözök még egy kicsit.”
– Az ügynökömmel, Mino Raiolával úgy döntöttünk, hogy az edzéseken részt veszek, de a felkészülési mérkőzéseken már nem. Menni akartam, és egy ponton már annyira elegem lett a történtekből, hogy azt mondtam Minónak: aláírok az első csapathoz, amelyiktől ajánlatot kapok.

– A Milan előbb jelentkezett az Internél, mégis a fekete-kékekhez igazolt.
– Silvio Berlusconi vacsorázni hívott a Da Giannino étterembe, és biztos vagyok benne, hogy ha elmegyek, aznap este a Milan játékosa lettem volna.

– Az ügynöke azonban délután jelezte Massimo Morattinak, hogy estére Berlusconival van találkozója.
– Nem sokkal később már ott is volt nálam Marco Branca, az Inter igazgatója, és aláírtam a csapathoz. Eredetileg Luca Tonit akarták, de Branca ragaszkodott hozzám.

– Moratti klubelnöknél pedig hamarosan azzal a furcsa kéréssel jelentkezett, hogy ha lehet, kevesebb prémiumot adjon a csapatnak.
– És helyesen tettem. Egy dolog a bajnoki címért beígért jutalom, ám egy másik a pénz, amelyet egy-egy mérkőzés megnyeréséért kínálnak fel. Hogy miért nem tetszett a rendszer? Azért, mert hibás az üzenete. Nekünk az a munkánk, hogy győzzünk. Az Inter játékosai közül sokan panaszkodtak az elnöknél, mondván, több prémium járna, én az ellenkezőjét kértem tőle. Na meg azt, hogy valamiképpen verje szét az öltöző klikkjeit, mert nem egészséges, hogy például a brazilok csak a brazilokkal, az argentinok csak az argentinokkal beszélnek. Úgy elkülönültek, mint az óvodások.

– Mivel nyerte el a rokonszenvét José Mourinho edző az Internazionalénál?
– Az SMS-eivel. Még meg sem érkeztem a csapathoz, a svéd válogatottal volt meccsem, és már küldött is egy üzenetet: „Ügyes voltál." Sohasem volt még olyan edzőm, akitől SMS-t kaptam. Tőle rengeteget. Érdeklődött a családom felől, lenyűgözött a figyelmességével. Nekem erre szükségem van. Mourinhóért bármit megtennék.

– Mégsem ünnepelt soha, ha ön szerzett gólt.
– Én pedig majd megőrültem ettől. Gyönyörű gólokat rúgtam abban az idényben, akkoriban lőttem a híres, Bologna elleni sarkazós gólomat is. Erre Mourinho? Néz mereven, mint egy múmia. Meg is kérdeztem a segítőjétől, hogy miért nem örül. „Ő ilyen" – válaszolta. Erre megmakacsoltam magam, elhatároztam, én akkor is életet lehelek ebbe a múmiába. És láss csodát, az utolsó fordulóban sikerült: az Atalantának sarokkal rúgtam gólt, azzal lettem gólkirály. Micsoda boldogság volt látni, hogy Mourinho ugrál a kispad előtt!

– Nagyobb, mint amikor az édesapját megpillantotta Malmőben, az egyes pálya mellett?
– Apa sohasem jött ki a mérkőzéseimre. Szenvedtem ettől, hétről hétre hiába vártam. Aztán felkerültem a Malmö első számú csapatához, az egyik edzésen kinéztem a nézőtérre, és nem hittem a szememnek. Ott állt az egyes számú pálya mellett, a korlát mögött, az árnyékba húzódva. Miszlikbe tudtam volna aprítani a világot, sohasem éreztem magamat annyira erősnek, mint abban a pillanatban. De az ő élete is megváltozott aznap. Elkezdte gyűjteni a rólam szóló újságcikkeket, és azóta nincs olyan mérkőzésem, amelyen ne ülne ott a lelátón.