Mindez Messi Aranylabdája kapcsán jutott eszembe. Olyan valaki kapta, aki megérdemli, de a Kossuth-díjjal ellentétben az Aranylabdából évente csak egyet adnak át, ebből a nézőpontból nem biztos, hogy neki kellett volna kapnia. Mindez a szavazók következetlenségével magyarázható, ráadásul amíg csupán az újságírók szavazata döntött, némi romantikával megengedhető volt, ha valaki váratlanul futott be – ez általában akkor történt meg, ha nem volt egyértelmű favorit. Mostantól, hogy a szakma szavazata súlyozottabban számít, mondhatjuk, hogy a tévedés lehetősége kizárt, de a szavazók is emberek, egységes irányelvek pedig nincsenek, szakmailag hiába megalapozott(abb), továbbra is erősen szubjektív a voksolás.
A médiánál Sneijder, Iniesta, Xavi sorrend volt a befutó, a szövetségi kapitányok a Messi, Iniesta, Xavi sorrendre esküdtek, a válogatottak csapatkapitányainál Messit Xavi és Iniesta követte. A végeredményt a szakvezetők találták el, a dobogó második és harmadik fokát a sajtó képviselői is telibe trafálták, míg a győztes a csékák szavazólapján is Messi.
A szavazásból az derül ki, a médiamunkások Messit szinte eleve kizárták, nyilván azzal a hallgatólagos indokkal, hogy 2009-ben ő nyert, s egymásután csak kivételes klasszisok futnak be különleges teljesítménnyel – vagy ha a mezőny gyengébb. Persze az szintén szubjektív kategória, hogy mi számít különlegesnek vagy gyengének, az a legbiztosabb állítás, hogy Messi kivételes klasszis. Csak éppen az újságírók mérlegeltek, a szakma nem.
Négy évvel ezelőtt szintén a vb évében Fabio Cananvaro Aranylabdáját utólag azzal magyaráztuk, hogy az olaszok nyerték az aranyat, illett ebből a csapatból választani, kizárásos alapon Cannavaro kapta a trófeát. Tegyük gyorsan hozzá, a szakma nem szavazott, ez csak 2010-től van így. Cannavaro mellett az 1982-es győztes, Paolo Rossi sem azért nyert, mert a Juventusszal bajnok lett abban az évben, hanem Olaszország vb-címe – amelyből Rossi oroszlánrészt vállalt – nyomott sokat a latban. Matthias Sammer 1996-os elsősége is elsősorban a német válogatott Eb-elsőségének szól, amellett, hogy klubjával, a Dortmunddal abban az évben bajnok és német Szuperkupa-győztes is (rá egy évre, 1997-ben BL-győztes). Igor Belanov (1986) sikerén is „kereshetjük a csomót": a Kijev abban az esztendőben (is) KEK-győztes, viszont a Lobanovszkij-féle, a magyar együttest 6–0-ra elintéző válogatott már a nyolc között kiesett a vb-n. A BEK-győztes a Steaua volt abban az évben, de a román válogatott sehol, így román labdarúgó szóba se jöhetett, ha egyáltalán volt hallgatólagos megegyezés, hogy a keleti blokkból legyen a győztes. Korábban azért volt ilyen, Albert megszavazásakor (1967) a szocialista blokk újságírói egységbe tömörültek. A csehszlovák Josef Masopust (1962) öt évvel korábban legalább egy vb-ezüstöt tett a mérleg serpenyőjére. Lev Jasin esetében (1963) amolyan Életmű-díj az Aranylabda – s nem zárható ki, hogy egy kapusnak is illett már nyernie –, Lothar Matthäus esetében is lehet ilyen gyanúnk, mert 1990-ben „csak" világbajnok lett. Gyanítható, a jelenleg az egyetlen kapus-esélyes, Iker Casillas szintén Életmű-díj gyanánt kaphatná meg az Aranylabdát, ha megkapja.
Iniesta elsőségére azért vetettek velünk mérget, mondván a spanyol válogatott vb-győztes, s ő szerezte a mindent eldöntő gólt. Amúgy a Barcelonával ugyanannyit ért el, mint Messi vagy Xavi. Ha Iniesta kapta volna a díjat, senki sem szólhatott volna egy szót sem, elvégre a futballban elérhető legnagyobb sikerhez segítette hozzá válogatottját, s Xavival nem kevés köze volt ahhoz, hogy – ez aztán a csavar – Messi nyerjen. Iniesta sikere azzal is indokolható lett volna, lám egy tücsök képességeivel bíró hangya fut be, ezzel is hangsúlyozva, hogy a futball csapatjáték. Négyévente igazán megengedhető, hogy a vb-győzelmek kovácsai némi kivételt élvezhessenek. Mert a jelenlegi elvek szerint, ha az egyébként valóban zseniális Messi hozza a maga szintjét, évekig neki kell(ene) adni az Aranylabdát. Úgyhogy a következő szavazás előtt tényleg fel kell tenni a futball hamleti kérdését: Messi vagy nem Messi?