Erre a hajrája nincse nek szavak… Köszönjük!Erre a hajrája nincse nek szavak… Köszönjük!
Én köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem, aki bízott bennem!
Úgy véljük, sokan voltak.
Voltak, akik igen, voltak, akik nem.
Elégtételt érez?
Azt érzem, hogy világbajnok vagyok! Fenomenális érzés!
A cél teljesítve!
Így igaz. Egyértelműen megfogalmaztam magamban, hogy Kitadzsima távollétében megnyerem a versenyt. Sikerült, és elmondhatatlanul boldog vagyok.
Ez volt a taktika? Csak mert ehhez emberfeletti hajrá kellett.
A taktika az volt, hogy végig Erickel, az amerikaival megyek.
Hatodikként fordult az utolsó ötvenre. Bevillant ekkor valami?
Csak annyi, hogy muszáj mennem, ahogy csak bírok. Az utolsó tíz méternél láttam, előttem van, de éreztem, még befoghatom. Amikor már csak öt méter volt hátra, se jobbra, se balra nem néztem, csak erőből húztam. Hiszen mindig az nevet, aki a végén nevet. Most én nevethetek, és ez jó.
Együtt az országgal!
Tudom, hogy sokan szorítottak nekem, ez is erőt adott.
Mindig imádtam úszni, képzelhetik, ezek után még jobban erősödik ez az érzés.
Érett versenyző lett.
Örülök, ha így látják, már csak azért is, mert én is így gondolom.
Leginkább talán mentálisan fejlődtem sokat, és ez ebben a sportágban is rengeteget számít.
Lefordítva arra, hogy mire gondolt a rajtkövön állva, mit jelent ez? Hogy nem izgul?
Többek között. Arra koncentráltam, hogy minél tökéletesebben ússzak a rám váró 2:07 perc alatt.
Mert azt hitte, ennyi kell a győzelemhez.
Arra gondoltam, világcsúcs kell az aranyhoz. Tévedtem, de ez, ugye, senkit sem érdekel?
