A meccs után fordított napot tartottunk, ezúttal én kérdeztem a Nemzeti Sport tudósítóját – elképzelhető, hogy egyszer majd megírom a honlapomra, a www.kisgabor.hu-ra. A szerbek elleni vereség után elég nehéz volt összekapni magunkat. Amióta benne vagyok a válogatottban, egyetlen ifi Eb kivételével mindig a legjobb négy közé jutottunk. Ezért is furcsa ezt megélni, még ha szerdán már sokkal jobban voltunk, mint kedden. A meccs estéjén elmentünk vacsorázni, s alig szólaltunk meg, csak ültünk csendben.
Szóval napról napra, óráról órára jobb a helyzet, de nem könnyű, főleg mivel már az alvással is hadilábon állok. Ha becsukom a szemem, többnyire a szerbekkel szembeni meccsen rágódom, és épp a szerb bekkekkel verekszem. Sajnos álmomban sem én nyertem. Próbáltam álomba olvasni magam, ezzel viszont óvatosnak kell lennem, mert kezdenek megfogyatkozni a könyv oldalai, ki is számoltam már, nagyjából huszonöt-harminc oldal marad egy napra.
Nagyon jó érzés volt, hogy a románok ellen is összeverődtek a szurkolók a lelátón, s jóban-rosszban kitartanak mellettünk. Amikor felnéztem a lelátóra, furcsa érzés fogott el, mivel legutóbb nagyon fényes éremmel a nyakunkban néztünk a partról a nézőtér felé. Ilyenkor sok mindent átgondol az ember, hogy mit sikerült, s mit nem sikerült elérni…
