A tallinniak szemében nemzeti hősként tisztelt győri középpályás, Tarmo Kink jóslata nem jött be: a Loki nem tudott olyan tempót diktálni, amivel a kapuja előtt tartotta volna a 4400 főnyi közönség által szolidan űzött-hajtott Levadiát. Apropó, nézőszám: a publikum kis híján megtöltötte a Kadriorg Stadiont, ami abból kiindulva, hogy az előző szezonban az észt bajnoki mérkőzések átlagnézőszáma (nem vicc, nem elírás!) 170 fő volt, csúcs – ha már az első felvonás meccs addig nem volt az...
A szünetben helyére kerültek a dolgok: a DVSC úgy futott ki a pályára, mint az a csapat, amelyik végre felmérte, mit nyerhet és mit veszíthet Tallinnban, középpályásai megtartották, és igyekeztek megjátszani a labdát, Adamo Coulibaly behozatalával pedig már arra is képes volt, hogy az első vonalban fejpárbajt nyerjen...
A Levadia a nyitó harcmodor reaktiválására kényszerült – de már nem pusztán megfontoltságból. Az észt „véderők” villámháborús sebességgel adták meg magukat, avagy második ziccerét már nem hagyta parlagon az irányítást átvevő magyar aranyérmes. Az egyszerű stílusban bekkelő házigazda a felpörgetett tempót nem bírta, a támadás lehetőségét mindamellett nem adta fel, ám ezúttal hiába apellált a kontrákra, az előny a debreceni hátsó sor tagjait is lehiggasztotta.
Amire számítani lehetett (és az előző körben a lengyel Wisla elleni összecsapásokon nem volt példa), beigazolódott: a Levadia – hátrányban – nem tudott mit kezdeni sem ellenfelével, sem önmagával.
Idegenbeli győzelmével a Loki „ziccerbe” került, és – minimum – az Európa-liga csoportkörének küszöbéhez ért.
Svédországot kellett hozzá túlélnie.
