Emlékeznek még Gary Lineker legendás mondására?
A kiváló angol labdarúgó egyszer azt mondta a vereség okozta elkeseredésében, hogy a futball az a sport, amelyet huszonketten játszanak, és a végén mindig a németek nyernek.
Valami hasonlót érezhetünk a póló kapcsán mi magyarok is, mintha a vízilabda az a játék lenne, amelyet tizennégyen játszanak, és a végén mindig a szerbek nyernek. Vagy ha a végén nem is, de ellenünk mindenképpen. Az elmúlt tíz meccs – az első a 2005-ös vb-döntő – kilenc veresége (és egy döntetlenje) arra késztetett minket, hogy a statisztika segítségével járjunk utána, mi lehet az oka a világversenyeken – a pekingi olimpiát kivéve – elszenvedett kudarcoknak, amelyek közül hat alkalommal is csak egy gól volt a különbség, s ezek közül három meccs is csak a hosszabbításban dőlt el. Ahogyan többen megfogalmazták, minden meccs, minden vereség más és más volt, de találni hasonló momentumokat, amely alapján azt gondolhatjuk, ezekben (is) rejlik a vereségek kulcsa.
Talán meglepő, de nem az emberelőnyök kihasználásában láttunk nagy különbséget, azok szinte hajszálra megegyező adatot mutattak. Bezzeg a negyedek eredményei. Azokból az látszik, hogy az egyik fő gond, hogy már az első szünetre hátrányba kerülünk. De különösen a második nyolc perc 12–29-es adata fájó, ráadásul ezt a periódust még egyetlen egyszer sem sikerült megnyerni az általunk vizsgált tíz találkozón, sőt a nagyszünetben mindössze kétszer vezettünk, s egyszer álltunk ikszre. Tehát szinte mindig futni kell az eredmény után, ami pedig meglehetősen sokat kivehet a csapatból, s mire egyenlítünk, vagy csak feljövünk, a szerbek újra betalálnak. Ez főleg mentálisan lehet megterhelő a fiúk számára.
A csapatra vonatkozó adatok mellett érdekes képet fest a góllövőlista is, amely szintén magyarázhatja a szerbek sikereit. Nálunk mindössze egy, náluk viszont öt olyan játékos is van, aki az általunk vizsgált meccseken két számjegyű gólmennyiséget ért el – ráadásul nem is játszott mindenki valamennyi találkozón. Ez azt mutathatja – s hasonló a helyzet, amikor meccsenként lebontottuk az adatokat –, hogy a szerb válogatottnál mindig volt legalább egy, de inkább kettő olyan pólós, aki nemcsak a játékával, hanem a kettő-három-négy(-hét!) góljával nagyot lendített a csapata szekerén, míg nálunk inkább megosztoztak a játékosok a kevesebb gólon.
