Nagy Laci esete sokban különbözik nemcsak az enyémtől, hanem sok más magyar kézilabdázóétól is, aki második állampolgárságot kapott. Ami közös lehet, s szerintem ez nem csupán kettőnkre igaz, hogy senki sem választ magának másik hazát, ha otthon minden tekintetben elismerik, s nem csupán a teljesítményarányos díjazásra gondolok. Ami pedig a különbséget illeti, annak idején nekem 269-szeres válogatottként haza kellett telefonálnom, hogy kellek-e vagy sem a keretbe. Amikor a Hypóba kerültem, hamarosan megkaptam az ajánlatot az osztrák szövetségtől, s a hazai mellőzöttség után nem haboztam elfogadni. Nagy László aligha érezheti, hogy nincs rá szükség, hiszen csapatkapitány, vezéregyéniség, felnéznek rá a társai, a mindenkori kapitány szinte köré építi a válogatottat. Hozzá ragaszkodni kell az ésszerűség határáig, de elfogadva, hogy a döntés joga az övé. Nyilván nyomós oka van, ha úgy gondolja, hogy spanyol is lesz, s ezért nem szabad megkövezni. Inkább értékelni kell a válogatottban nyújtott eddigi teljesítményét.
