Az ezredes és a többiek

Hogyan is?Hogyan is?

Az utánpótlás-válogatottal az Elektromos-pályán játszottunk meccset, mások mellett a korlátot támasztotta a Honvéd akkori edzője, Sebes Gusztáv is – pörgette vissza az idő kerekét 1960-ig Komora Imre. – A teljesítményem meggyőző lehetett, mert a szakember állítólag azon melegében szólt segítőinek: szerezzék meg azt a kisgyereket! Nem sokkal később meg is kaptam a behívót…

A Honvéd és a Haladás az örök szerelem

Átkozta a honvédséget?

Miért tettem volna? Annál jobb dolog nem is történhetett volna velem, mint hogy a Kispest labdarúgója lettem. Húszévesen kerültem a Honvédhoz, pályafutásom második, egyben utolsó alakulatához. Tudniillik sehol másutt nem futballoztam, csak a Haladásban és a Honvédban. Nekem ez a két klub a mindenem, ha reggel kinyitom az újságot, rögtön annak nézek utána, mit írnak erről a két csapatról. Ha újrakezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék. Semmit sem bántam meg.

Azt sem, hogy játékosként nem szerzett bajnoki címet a piros-fehérekkel?

De, azt bánom. Magyar Kupát, akarom mondani Magyar Népköztársasági Kupát nyertem, ez halvány vigasznak megteszi.

A bajnoki aranyról miért csúsztak le?

Azért, mert akkoriban nem volt dörzsölt vezetősége a Honvédnak. A Dózsa, a Fradi vagy éppen a Vasas előttünk járt ezen a téren, a rivális klubok elöljárói el tudtak intézni ezt-azt, ami az elsőséghez szükségeltetett. Ne gondoljon semmi rosszra, csupán apróságokra. Olykor mégis ezek a nüanszok döntöttek. Ebből szerencsére tanultam: amikor én voltam a Kispest vezetője, már mi végeztünk az élen…

Másfél órás villamosút mindennap a pályára

Összeállítaná az elmúlt száz év legerősebb Honvédját?

Ne vicceljen velem! Ez lehetetlen feladat. Illetve: össze tudom rakni a csapatot, csak akkor hívjon vissza egy hét múlva, mert addigra rágom át magam azon a hosszú listán, amely a klubtörténet legjobb játékosainak nevét tartalmazza.

Egyet emeljen ki közülük!

Tichy Lajos. Hogy nála jobb lábteniszpartnerem nem volt, az egy dolog. Az meg egy másik, hogy a labdával azt csinált, amit akart. Zseni volt. Hogy két éven át egy sorban szerepelhettem vele, valamint Bozsik Józseffel, arra mindennél büszkébb vagyok. Bozsik, Tichy, Komora – így álltunk fel. Te jó ég, de jó erről beszélni! Tudja, milyen kocsija volt Cucunak?

Wartburg Coupé?

Nem, egy Peugeot 404-essel járt. Fél évig egyedül… Merthogy hiába laktam én is a tizenegyedik kerületben, sokáig a negyvenkettes villamossal döcögtem ki a pályára. Meg vissza. Cucu otthon volt fél óra alatt, míg nekem másfél órába telt, mire hazaértem. Fél éve játszhattunk együtt, amikor látta, hogy nekem sem megy rosszul a foci, na, akkor szólt, hogy gyere, Imre, hazaviszlek. Jut eszembe, a tegeződést is akkor ajánlotta fel. A labdarúgás docense volt, ha valakitől, tőle lehetett tanulni. Csakúgy, mint Tichytől, Sipos Feritől vagy Kotász Antitól, hogy az edzőimet ne is említsem. Mégis említem! Lóránt Gyula volt az első, vérprofi mesterem. Ég és föld volt a különbség közte és a korábbi trénereim között. Az edzésein szó sem lehetett tinglitanglizásról, le-föl, tiktak, ment a játék. A legtöbbet ugyanakkor Lakat Karcsi bácsitól tanultam, aki egyrészt kiválóan értette a dolgát, másrészt tanárember lévén tudott bánni velünk. Ha nem tetszett neki valami, szavakkal ostorozott minket, és ez bizony jobban fájt, mint egy valagba billentés.

Tudja, ki rúgta a legtöbb gólt Honvéd-mezben?

Tichy Lajos, nem?

Majdnem. Az örökrangsorban ő a második – Puskás Ferenc mögött.

Elhiszem. Sajnálom, hogy vele nem futballozhattam egy csapatban. Igaz, később volt egy emlékezetes találkozásunk: amikor Öcsi bácsi huszonöt év után először hazalátogathatott, a HM megbízott, hogy fogadjam. No, igen, én csak alezredes voltam akkor, a többiek, vagyis a nagy górék még nem merték vállalni, hogy a nyilvánosság előtt átölelik az egykori disszidenst… Én megtettem, remek felvételek készültek Alfredo Di Stéfanóról, Öcsi bácsiról, Szepesi Gyuriról és rólam.

Az edző üvöltött, a tolmács negédesen fordított

Ön nem szerződhetett volna külföldre?

De. Csakhogy eszem ágában nem volt légiósnak állni. Minden Magyarországhoz kötött, az édesanyám, a családom, a Honvéd és a Haladás. Semmi okom sem volt arra, hogy elmenjek. Főleg azután, hogy engem választottak meg a csapat kapitányának. Történt, hogy Preiner Kálmán Csepelről érkezett Kispestre, és mint új edző, szavazást hirdetett az öltözőben: ki viselje a karszalagot? És képzelje, a legtöbb voksot én kaptam! Talán azért, mert mindig a közösség érdekeit néztem.

Jól tudom, hogy mindössze egyszer volt csere?

Örömmel látom, fiam, hogy felkészült. Igen, egyszer ültettek le a padra. Egerben játszottunk, a meccs előtt Mészáros Dodó bácsi félrehívott, hogy Imre, itt van ez a Pintér gyerek, idővel majd pótolhat téged, most ő kezd, te majd a második félidőben beállsz. Nem sértődtem meg, ám másnap azzal álltam a vezetők elé, köszönöm, ennyi elég volt. Hát így fejeztem be a futballt.

A Honvédtól viszont nem szakadt el.

De nem ám! Szerintem nincs olyan poszt, amelyet ne töltöttem volna be. Szertáros is csak azért nem voltam, mert nem kértek fel.

Edzőként dolgozott olyan futballistával, aki befért volna a hatvanas-hetvenes évek Honvédjába?

Détári Lajossal. Egy jó Dömének találtunk volna helyet a csapatban.

Legendás párost alkottak.

A Honvédnál és az Olympiakosznál is csodás sikereket értünk el, örülök, hogy az edzője lehettem. Ellenben a mai napig bosszant, hogy én nem tanultam meg görögül. Talán tudják rólam, hogy időnként felemeltem a hangom, ha nem tetszett a játék. Az Olympiakosznál is megesett, hogy kiabáltam a srácokkal, csakhogy a tolmács a világ legkedvesebb hangján, mosolyogva fordította a szavaimat: a mester azt kéri önöktől, legyenek szívesek, álljanak kicsit közelebb az emberükhöz…

Őriz emléket az Olympiakosz–Panathinaikosz derbikről?

Csupa jót. Amíg én voltam az edző, nem kaptunk ki a Panától. Egyszer a zöld-fehérek otthonában úgy végeztünk egy egyre, hogy az első félidő után nálunk volt az előny – amikor vonultunk be az öltözőbe, az összes drukker fémpénzzel dobált. Ahogy elnéztem az arcukat, nem jótékony célból tették…

Augusztus kilencedikén kilátogat a Bozsik-stadionba?

Úgy tervezem. Rég jártam arra, de most alighanem kimegyek.

Akad olyan vágya, amely a Honvéddal kapcsolatos?

Szeretnék szertáros lenni... A viccet félretéve: három gyönyörű unokám van, Dóri most diplomázott, Zsanett kitűnő tanuló a középiskolában, a kis Botondnak pedig mindene a foci. Ha kívánhatnék valamit, az lenne, hogy Botondot igazolja majd a Honvéd. Bár ahogy elnézem, ahogy öt és fél évesen bánik a labdával, ezt kívánni sem kell. Hétszentség, hogy a Honvéd erőssége lesz! S ezt nem mint nagypapa, hanem mint edző mondom…