Kicsik nagy napjai

Szólhatna ez a fejezet a Fe rencvárosról is, amely története során számtalan sztárcsapattal vette fel a harcot. Szólhatna egy különleges pillanatról, amikor például 1963. március 27-én Farkas János, a Vasas legendás csatára zöldfehér, Fradi-címeres mezben futott ki a pályán és rúgott zúgó kapufát a román Ploesti-nek a VVK-ban, a négy közé jutásért vívott első meccsen. Bizony ilyesmi is előfordult: a Fradi öt csatára volt sérült, köztük Albert Flórián és Varga Zoltán, így kölcsönkérték az angyalföldiek támadóját. De szólhatna a röpke írás az Újpestről, a Bp. Honvédról vagy a Vasasról is.

Ám mégsem róluk lesz szó.

Nem azokról a csapatokról, amelyek a hatvanas években keresztül-kasul utazták át Európát, sőt Dél-Amerikát is, és valamennyiüket a kontinens legjobb gárdái között tartották számon. Aztán jöttek a hetvenes évek és a magyar futballban új szereplők jelentkeztek bevetésre.

Európa új neveket ismert meg, olyanokat, amelyekről bizony addig sohasem hallott. Itt van mindjárt a Komlói Bányász esete. Az Magyar Népköztársasági Kupa (MNK) 1970– 71-es idényében egészen a fináléig verekedte magát, ahol a kor sztárcsapatával, az Újpesttel találkozott. A „bányászfiúk” nem is okoztak csalódást, a Népstadionban mindössze 3–2-re kaptak ki a liláktól, akik bajnok lévén a BEK-ben indultak. Így nevezhetett a Komló a KEK 1971–72-es sorozatába, ahol a jugoszláv Crvena zvezda jutott neki – a kupadebütálásban nem volt túl sok köszönet, a klasszisokkal teletűzdelt jugók az első meccsen 7–2-re győztek Komlón, ezzel a továbbjutás gyakorlatilag eldőlt, de a belgrádi visszavágón a Bányász 2–1-re nyert!

Egy esztendővel korábban az Európai Városok Kupája – az UEFA-kupa egyik jogelődje – 1970–71-es kiírásában a Pécsis pályára lépett a nemzetközi porondon. A Dózsa kezdésként elbúcsúztatta a román Craiova gárdáját, majd jött a Newcastle United, amely 1969-ben a Vásárvárosok Kupájában – az UEFA-kupa első jogelődje – éppen az Újpest ellen hódította el a trófeát. Az angolok otthon nyertek 2–0ra, a visszavágón azonban húszezer néző előtt ledolgozta hátrányát a pécsi gárda. Jött a gól nélküli hosszabbítás, majd a tizenegyespárbaj, három pécsi a hálóba talált, az angolok mindhármat elrontották, így eldőlt a továbbjutás. Rohantak is be a nézők a pályára, a levegőbe dobálva a játékosokat, leszedték róluk a mezeket, cipőket, mintha világbajnoki címet ünnepeltek volna.

Kissé korán történt mindez.

Az UEFA jelenlévő ellenőre majdnem dührohamot kapott a lelátón, ha akkor van mobiltelefon, talán azonnal kizáratja a folytatásból a magyar csapatot. Tudniillik a szabályok szerint el kellett végezni a hátramaradt büntetőket is! Szaladtak be az öltözőbe szólni a játékosoknak, hogy húzzanak újra szerelést, szedjék össze magukat, mert folytatni kell a már eldőlt párharcot. Végül 5–2-re nyerte meg a Pécs a tizenegyespárbajt.

„Jó a csapat Karancsalján, hajrá, hajrá Salgótarján!” – szólt a hetvenes évek rigmusa. A fekete-fehérek az UEFA-kupa 1972-es kiírásában csatlakoztak Európához, s kezdésként megkapták az AEK Athént, amelytől idegenben 3–1-re kaptak ki, a visszavágón pedig 1–1-es döntetlent értek el. Nyolcezren figyelték a mérkőzést, köztük több száz görög, akik annyira büszkék voltak kedvenceikre, hogy nagy meglepetésre a lefújás után beszaladtak a pályára, és táncolni kezdtek. Ilyet sem láttak még a helyiek.

Egyébként évről évre egyre fontosabb lett itthon a három kupasorozat, ám meglepő módon csupán 1969. október 1-jén fordult elő először, hogy mindhárom serlegért folyó küzdelem összes meccsét „egy ritmusban” játszották Európaszerte. Ezen a szerdán írta le először a Népsport, hogy „kupaszerda”, amelyet évtizedekig rendszeresen használtunk.

Lapunk akkor így írt arról a napról: „A három, tétre menő nemzetközi mérkőzés egy délután még Budapestnek is sok volt. A zsúfolt villamosok és autóbuszok ezreket szállítottak pályáról pályára, autók sokasága hömpölygött a Hungária körút, a Megyeri út és a Népstadion felé, helyenként forgalmi dugókat alkotva.”

Jó lenne átélni hasonlót. Azon a történelmi napon a Ferencváros BEK-meccsen 4:1-re múlta felül a CSZKA Szófiát, az MTK KEK-találkozón 1:1-es döntetlent ért el a Magdeburggal szemben, az Újpest pedig 2:0-ra verte meg a belgrádi Partizant EVK-összecsapáson.

De térjünk vissza a fejezet „alapmotívumához” – a vidéki csapatok szerepléséhez. Amelyben írhatnánk a Rába ETO nagy visszhangot kiváltó sikereiről (1965, BEK-elődöntőben búcsú a Benficától), a Videoton többszöri szárnypróbálgatásairól (a legemlékezetesebb szezon az 1984–85-ös, amikor UEFA-kupa-döntőt játszottak a fehérváriak), de zárásként jöjjön az a klub, amelynek csütörtökön már nagyon-nagyon szurkolhatunk, s amelynek játékosai talán erőt merítenek ebből az összeállításból.Természetesen a Szombathelyről van szó. Arról a klubról, amelynek csapata az 1974–75ös MNK-kiírásban ugyancsak a döntőig menetelt, s a Komlóhoz hasonlóan 3–2-re kapott ki az Újpesttől. A Haladás VSE így jogot nyert a KEK-szereplésre és 1975. szeptember 17-én Szombathelyen tizennyolcezer néző előtt valóságos gólfesztivállal debütált, 7–0-ra verte a máltai FC La Valletta gárdáját (a visszavágón elég volt az 1–1-es döntetlen is.) A második körben már rázósabb feladat jutott, a Sturm Graz otthon 2–0-ra nyert, a viszszavágón tizenhatezer tomboló szurkoló szeme láttára csupán 1–1 lett az eredmény, így a Haladás búcsúzott.

Ám most újra itt van a csapat, s írhatnánk azt is, hogy újra itt van a nagy csapat. De legyünk szerények, s bízzunk abban, hogy ez a történelmi visszatekintés egyszer majd új sikerkorszakkal folytatódik.