Épphogy belépünk a Budapest Honvéd trénerének takaros házába, mobilkészülékünk csipog: sms jött! „Üdvözöljük! Hívásindítás Magyarországra és az EU tagországaiba: 127.20 Ft/p. Hívásfogadás: 60.90 Ft/p.”
Na, ja, Budapesttől 111 kilométerre vagyunk, egészen közel a szlovák határhoz…
Ahogy Sisa Tibor fogalmaz: Palócországban.
Függöny (f)el: a teraszról csodás kilátás nyílik a ludányhalászi sporttelepre. Egyedül a diófa ront az összképen, a bal oldali támadásokat emiatt nem tudja végigkövetni a ház ura, de azt mondja, ennél nagyobb gond sose aggassza.
„Egész éjszaka sütöttem” – kapja fel az asztalról a tálcát, hogy megkínáljon minket a küllemében és ízében a pilótakekszre kísértetiesen hasonlító édességgel. Apropó, asztal: ha Sisa Tibor nem akar hívásokat fogadni, oda teszi le telefonját, a nappaliban ugyanis már a szlovák hálózat működik. Ha beszédes kedvében van, a hűtőládán pihen a készülék, tudniillik a konyhában még a belföldi tarifa érvényes…
A házi múzeum a lépcsőfordulóban van berendezve. Sálak, zászlók, jelvények, képek.
„Erre büszke vagyok” – bök a „tárlatvezető” a Tatabányán készült fotóra. „Sisa Tibor: a szívünkbe beleégtél, hazavárunk” – pingálták a lepedőre a Bányász drukkerei.
„Most, amikor minden második edzőnek azt kiabálják, hogy takarodj, jó érzés ránézni erre a felvételre” – magyarázza vendéglátónk.
A Honvéd tablója felett két diósgyőri sál lóg, az egyik a Commandos nevű brigádé, a másik a Diósgyőr Ultrasé. Akkor kapta, amikor a télen a DVTK-fanatikusok elzarándokoltak ide, hogy meggyőzzék: folytassa a munkáját. Nem győzték meg, de így is emlékezetes este volt: akik csak utasként ültek a gépjárművekben, kihasználták, hogy a szakember csapra vert egy ötliteres palóc whiskyt („No cukor, tiszta gyümölcs, de vigyázni kell vele, mert befelé hasít, kifelé szakít…”), akik viszont vezettek, azok megalapították az újabb miskolci szurkolócsoportot, az Ásványvizeseket…
A történet Ludányhalászi és Ipolytarnóc között folytatódik. Amíg átérünk egyik településről a másikra, Sisa Tibor arról mesél, hogy „…én tarnóci vagyok. Itt nőttem fel, itt vannak a sírok, ide tartozom. Ismerek mindenkit, vagy tanítottam, vagy az edzője voltam… Szia, Tibi!… Látták? Oláh Tibi volt! A Stécé egykori kapusa. Hajdanán tízezren tapsoltak neki, de most nem szégyelli, hogy kétkezi munkával keresi a kenyérre valót. Budapest nem az én világom, ha csak tehetem, hazajövök. Két óra az út, fárasztó, de legalább van időm gondolkodni. Ha eszembe jut valami fontos, amint hazaérek, már be is vésem az Okosfüzetbe.”
Seperc átérünk Ipolytarnócra. Mintha élete filmje peregne előtte, a tanár úrból csak úgy ömlik a szó.
„Rio de Ipolytarnóc – amikor gyerekek voltunk, ezt írtuk ki a helységnévtáblára. Minden fa ismerős. Tudom, honnan jöttem, hol a helyem, hová megyek vissza. A szüleimnek elmondhatatlanul hálás vagyok. Nyaranta, amikor indultam volna a többiekkel focizni vagy az Ipolyba fürödni, édesapám közölte: előbb innentől idáig felásod a kertet, aztán mehetsz a többiek után. Hú, akkor nagyon tudtam rá haragudni, ám idővel rájöttem: az, hogy feladatot kaptam, és megcsináltam, csak a hasznomra vált. Azóta is küzdök, kaparok, amíg lehet, és amíg értelmét látom, sodrok magammal mindenkit, de ha már nyilvánvaló, hogy felesleges tovább hadakozni, elvágom a csomót. Figyeljék csak a fákat, mintha meg akarnának ölelni minket…”
A Tréner – merthogy minden játékosa így szólítja – legutóbb két éve tanított. Amikor a Magyar Labdarúgó-szövetség alkalmazásába került, döntenie kellett, hol adja fel a leckét: az ellenfeleknek a pályán vagy a diákoknak a ludányhalászi iskolában? Előbbire szavazott, de…
„…fogok én még oktatni! Tanítani ugyanis legalább annyira szeretek, mint edzősködni. Néhanapján eszembe jut, ha a földrajzba fektetek annyi energiát, mint a futballba, már jó néhány ismeretterjesztő könyvet kiadhattam volna. Igaz, kertészkedés közben meg az szokott beugrani, hogy jó ég, Tibi, hiszen te a Honvéd edzője vagy! Az a csodálatos mindkét szakmában, hogy előtted nőnek fel a gyerekek, látod, hogyan teljesednek ki, és te még segíteni is tudsz nekik. Az volt a legszebb, amikor a Tatabányát irányítottam: délelőtt tanítottam Halásziban, aztán autóba ültem, és indultam a kicsi bányászgyerekeknek edzést tartani. Három év alatt mindössze háromszor késtem el, holott megesett, hogy térdig ért a hó. No nem úgy késtem, hogy a foglalkozás nélkülem kezdődött el, csak ki volt adva, hogy fél négy és négy között kell megérkezni a pályára, és én fél négy után, de négy előtt futottam be.”
Az idegenvezetés folytatódik. Megtudjuk, hogy ahol a régi téglagyár állt, oda – a modern kor szellemének megfelelően – egy wellnesshotelt húztak fel. Ott, fent voltak a bunkerek, itt volt az agyaggyár is, amott tolták be a csillét… A szálloda éttermében ma már első osztályú palóclevest szolgálnak fel.
„A világ változik, mi nem. Mi már nem cserélünk barátokat… Büszke vagyok a falusi mivoltomra, arra, hogy a szüleimtől megtanultunk palócul, és a fiunk is megtanult tőlünk. Én itt, Tarnócon nőttem fel. Itt mindenki ismer mindenkit, tudják, vered-e a feleséged, rosszul bánsz-e a kutyáddal, ha hülyeséget csinálsz, rád szólnak. Jól megférnek egymás mellett az emberek, de aki vét a törvény ellen, azon ott marad a bélyeg. Nem közösíti ki a falu, ám jobban teszi, ha meghúzza magát. S így van ez rendjén.”
Dankó Pista utca 4.
Az igazi otthon.
Hogy Sisa Tibor jól bánik a kutyájával, afelől semmi kétség: a kuakuzási juhász súlya vetekszik Erdei Zsoltéval. A házőrző az Igor névre hallgat – ha rosszul viselkedik. Ha aranyos, Igor Igorovics Igorovnak hívja gazdája. Termetét és étvágyát elnézve cseppet sem bánjuk, hogy most éppen Igor Igorovics Igorov… Felismerjük? – mutat egy sövényre Sisa Tibor. Fel: három halom, a középső tetején a kettős kereszt. Öt éve metszi, úgy számol, hogy már csak három, és kész lesz… A ház mögötti szántó végén egy kő pihen. A határkő…
„Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés, hogy az Ipoly ezen oldalán születtem. És ez a ház, és ez a föld… Látják azt a házat? Édesapám kovácsműhelye volt. Gyönyörű mesterség volt az övé. Hallják? A kakukkot, a rigót, a mátyásszajkót? A méheket? Hihetetlen vidék ez. Itt percek alatt kimegy a stressz az emberből. Megnyugszik, és el sem akar mozdulni innen. Csak akkor, ha meccs vagy edzés van. Nekem ez a hazám. Itt jó nekem.”
Jó neki.