Négy nappal a Vodafone-aranygála előtt Molnár Tamást és Szécsi Zoltánt mutatjuk be. A center Molnár Tamás – sokakhoz hasonlóan – tartáshibája miatt került az uszodába, tehetségére aztán hamar fény derült: tizenhat évesen már tagja volt a juniorválogatottnak, amellyel végigverte a világot, és ez a felnőttek között sem változott sokat. A „ki ha én nem” mentalitás mindig jellemző volt rá, nem csoda, hogy a sydneyi döntőt követően ő szerezte meg Kemény Dénesnek azt a zászlót, amely az eredményhirdetésnél jelképezte a magyar póló dicsőségét. Az athéni sikert a maratoni táv lefutásával ünnepelte. Peking előtt többen megkérdőjelezték a helyét, de ő olyan teljesítményt nyújtott, hogy nem lehetett kihagyni, így harmadszor is ünnepelhetett.
Akárcsak Szécsi Zoltán, aki már kétévesen uszodába járt, de az úszás monotóniája a kosár- és a röplabda felé terelte. Csigolyaproblémái miatt ismét a medencében találta magát, ekkor viszont már pólósként, hogy aztán hamar tagja legyen Kemény Ferenc utánpótlás-válogatottjának. A poénokból kifogyhatatlan Szécsi nevét Sydneyben ismerte meg az ország, mikor az elődöntőben Kósz Zoltán helyére beállva parádézott. Kósz búcsúja óta kirobbanthatatlan a kapuból, klubjaiban és a válogatottban is övé az egyes számú sapka. Teljesítményét és eltökéltségét látva, ez akár Londonig is így maradhat.
