Tanár úr, a félprofi

Lyukasórája van 8.50 és 9.35 között, ezt kihasználva nyugodtan beszélgethetünk az iskola könyvtárában. Kérdem én: változott-e azóta, hogy A-csoportos jégkorongozó lett?

„Dehogy változtam, maradtam ugyanaz a Jánosi Csaba, aki voltam – mondja ő. – De miért is változtam volna? Azért, mert megadatott nekem, hogy részt vegyek egy világbajnokságon, még nem képzelek többet magamról. Eddig is tudtam, hol a helyem, ma is tudom. Mostanra ráadásul felébredtem az álomból, hétfőn már el is kezdtem a felkészülést a Fradival. Igaz, a többiek már egy hónapja melóznak, kaptam is tőlük zrikákat rendesen… Mit mondjak, nem esett jól a futás, kész szerencse, hogy az elmúlt hetekben karbantartottam magam: fociztam, teniszeztem, úsztam, s amikor csak tehettem, biciklivel jártam be ide, a Deák térre.”

Augusztusig legfeljebb csak ránéz a hokiütőre

Csupán a miheztartás végett: Jánosi Csaba nem az Astoriánál lakik, hanem Rákospalotán, vagyis a napi oda-vissza tekerés 16 kilométeres teljesítményt takar. Az, hogy a fenti felsorolásból hiányzik a hoki, nem a véletlen műve: a 28 esztendős szélső nyáron legfeljebb néha ránézett a botjára. A miértre íme a logikus válasz: mire augusztusban elkezdődnek a jeges edzések, úgy hiányzik neki az ütő, mint a pacalhoz a főtt krumpli. A legutóbbi „ütős” élményre visszakanyarodva persze csillog a szeme.

„Fantasztikus volt a világbajnokság! Még most is csak keresem a jelzőket arra, mit éltem át. A földkerekség két legjobb csapata ellen is játszhattam, Oroszországgal, ugyebár, a torna előtt, Kanadával pedig a csoportmeccsek során. Bár egyiket sem vertük meg, kijelenthetem, hogy számomra ez volt a csúcs. No és a hangulat, amelyet szurkolóink teremtettek… Tudtuk, hogy sokan kijönnek, de amikor az első mérkőzésünkre, a Szlovákia ellenire kikorcsolyáztunk, csak hüledeztünk: te jó ég, mennyien vannak! Szerintem már akkor eldőlt, hogy hatalmas csatát vívunk a szlovákokkal. A Kanada elleni meccs pedig maga volt a csoda. Nem a kilenc nullás vereségre gondolok, hanem arra a hátborzongató légkörre, amelyet a magyar drukkerhad teremtett. Háromnegyed óra telt el az utolsó dudaszó után, és még mindig ezrek éltettek minket. A kanadaiak csak lestek, utólag mondogatták is, hogy szívesen kölcsönvennék a szurkolótáborunkat… A részletekbe nem mentünk bele, de állítom, nem tudtak volna olyat ajánlani, ami megfelelő cserealap lett volna. Szóval mesés volt ez a vébé, s az idő még szebbé teszi majd. Hiányérzet csak amiatt lehet bennünk, mert az értünk szorítók megérdemeltek volna egy pontot – és talán mi is…”

Utolsóként került be a világbajnoki keretbe

Hogy a karrierjét 1987-ben a Népstadion Szabadidő Egyesületben indító, onnan Újpestre, majd egy évtizede a Ferencvároshoz igazoló csatár egyáltalán részese lehet annak a varázslatnak, amelyet A-csoportos világbajnokságnak hívnak, gyakorlatilag az utolsó pillanatban derült ki. Noha a szakmai stáb úgy kalkulált, hogy a müncheni edzőtáborozás zárásaként dönt Jánosi Csaba vagy Fodor Szabolcs között, Pat Cortina végül még egy nap gondolkodási időt adott magának. Az érintett játékosokkal Németországból hazatérve mindössze annyit közöltek: másnap tíz körül hívják őket…

„Életem egyik legfontosabb hívását vártam ugyan, mégis jól aludtam – eleveníti fel egyik áprilisi éjszakáját a zöld-fehérek hokisa. – Úgy voltam vele, ami tőlem tellett, megtettem, nyugodt volt a lelkiismeretem. Kicsivel tíz előtt már csörgött is a telefonom, Énekes Lajos másodedző volt a vonal túlsó végén. El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor tudatta velem, hogy mellettem döntöttek. Hogy én az A-csoportos világbajnokságra megyek?! Hogy olyan nemzetek ellen játszhatok, amelyeket gyerekkorom óta a tévében csodálok?! Na ne, ez nem lehet igaz… Aztán csak meggyőztem magam, hogy bekerültem a keretbe.”

Aki azt hiszi, hogy kizárólag Pat Cortinán múlott Jánosi Csaba részvétele, téved. A tanár úrnak ugyanis a munkahelyéről is el kellett kéredzkednie.

„Hálás vagyok azért, hogy az igazgató asszonytól kezdve a kollégákon keresztül a tanulókig mindenki partner abban, hogy a tanítás mellett, sőt olykor helyette jégkorongozzak – folytatja a Deák Téri Evangélikus Gimnázium oktatója. – Ami a vébét illeti, egyrészt fizetés nélküli szabadságot vettem ki, másrészt gondoskodnom kellett helyettesről. Habár ez nagy fejtörést nem okozott, hiszen akad egy srác, aki mindig be tud ugrani helyettem. Szerencsére április végén és május elején is ráért.”

Jánosi Csaba még egy áldozatot hozott azért, hogy játszhasson élete tornáján: a 12/a osztályfőnök-helyetteseként lemaradt a ballagásról.

„Sajnos nélkülem ballagtak el a gyerekek. Illetve nem sajnos... Hogy is mondjam? Sajnáltam is, hogy nem vagyok velük, meg nem is. Hiszen mégiscsak az A-csoportos vébén volt jelenésem. Május ötödikén, kedden jöttünk haza, szerdán már bementem a suliba. Aznap volt a történelem-érettségi, gondoltam, örülnek, ha meglátnak. Örültek is, majd leszögezték: elégedettek voltak a csapattal és velem is. Ennek meg én örültem, mert az ő véleményük is azt bizonyította, hogy bár mind a hat mérkőzésünkön vereséget szenvedtünk, emelt fővel térhettünk haza.”

Nem zavarta, hogy milliomosok ellen játszik

Aligha túlzás: hogy a válogatott nem szerzett pontot, arról a legkevésbé Jánosi Csaba tehet. Jellemző, hogy a szakvezetők értékelése szerint is a szélső nyújtotta az egyik legjobb produkciót. Itt jegyezzük meg: az a hokis alkotott nagyot, aki a viadalon szerelést öltő játékosok közül egyedül nem számít profinak. Ugyanakkor amatőrnek még véletlenül sem neveznénk…

„Állapodjunk meg abban, hogy félprofi vagyok – mosolyog. – A világbajnokságig fel sem vetődött bennem, hogy ezt csak én mondhatom el magamról, akkor szembesültem ezzel, amikor olvastam, hogy a kanadai sztárok ezerháromszázvalahányszor keresnek jobban, mint én. Hogy zavar-e? Miért zavarna? Kapok pénzt azért, mert tanítok, és a Fradiban sem ingyen hokizom. Mind a tanítás, mind a jégkorong a szívem csücske, egyiket jobban élvezem, mint a másikat – most akkor miért is panaszkodjak?”

Kezdődik a testnevelésóra. Mivel az iskola tornaterme, fájdalom, nem vetekszik a szemközti gyorsétterem méreteivel, és mivel hétágra süt a nap, a tanár úr az Erzsébet téri parkba vezényli a fiúkat. Közeleg az év vége, muszáj osztályozni, így a srácok időre futnak. Olybá tűnik, egy válogatott sportoló előtt nem akarnak leégni, kapkodják is a lábukat becsülettel, többen is teljesítik az ötöshöz szükséges szintidőt. Kihasználva, hogy a játszótér futball-, egyben kosárpályája éppen üres, adja magát a következő napirendi pont is. Csaba bácsi (van, akinek Csaba bá’, de néhány tizenkettedikes diáknak csak Csaba) a betonon is feltalálja magát, úgy szór be egy duplát, mintha kevés szabad idejében az Atomerőmű SE edzéseit látogatná. Az álma persze nem az, hogy a paksi bajnokcsapat tagja legyen, hanem hogy a Ferencvárosé…

„Egy telt házas, Fradi-sikerrel végződő bajnoki döntő az Arénában, erről ábrándozom immár – tekint a jövőbe a karrierjét természetesen a zöld-fehéreknél folytató játékos. – Ez legalább akkora csoda lenne, mint az A-csoportos világbajnokságon való részvételünk. A magam részéről mégis töretlenül hiszek a bajnoki címben és az újabb feljutásban is. Ha már egyszer sikerült megnyerni a divízió 1-et, miért ne sikerülne még egyszer? Különben is: ha elbizonytalanodom, elég lesz felnéznem a falra, ahová hamarosan kiszögelek két bekeretezett mezt. Egy pirosat és egy fehéret, rajta a Magyarország felirattal és a gyönyörűen hímzett címerrel. Ráadásul a hátán még a nevem is ott virít, így le sem tagadhatom, hogy játszottam a világbajnokságon…”