Működő kincsesbánya

„Vukasin Polekszics, Nagy Zoltán, Mészáros Norbert, Fodor Marcell, Leandro, Czvitkovics Péter, Katona Attila, Varga József, Szakály Péter, Szilágyi Péter, Rudolf Gergely: ha valaki a télen azt mondja, hogy a tavasszal az MTK ellen ebben az összeállításban játszunk az aranyéremért, talán te is furcsán néztél volna rá...” – idézte egyetlen felettese, a klubelnök Szima Gábor szavait Herczeg András klubmenedzser annak érzékeltetéseként, házon belül is olykor milyen hihetetlennek tetszik a debreceni „új világ”, a Sándor Tamás és első soros légiósok nélküli éra, amelynek első évében a Loki visszavette a bajnoki serleget az MTK-tól.

A fenti tizenegyet éppen a címvédő ellen küldte pályára a hosszabbításban kapott gól, s a 2–2-es döntetlen miatt kesergő klubmenedzser, aki a hajrában Vinicius Leal Galvao aktiválásával az ötödik olyan labdarúgóját vetette be, akiről több mint fél évvel ezelőtt a piros-fehérek szakmai stábján kívül legfeljebb az NB II-es klubok edzői tudták, kicsoda – vagy még ők sem. A Varga József, Fodor Marcell, Szilágyi Péter, Vinicius, Nagy Zoltán kvintett tagjai a 2008–2009-es szezont a Loki farmcsapatában, a másodosztályban szereplő DVSC-DEAC-ban kezdték – és NB I-es aranyérmesként zárják.

Vállalták a kockázatot a zöldfülűek bevetésével

„Nem egy és nem két mérkőzésen bizonyos szempontból zöldfülű, rutintalan csapattal álltunk fel – utal a fenti ötösre Dombi Tibor, az 1995-ben első élvonalbeli bronzérmét nyerő Loki egyetlen, jelenleg is a DVSC-ben futballozó tagja. – Ezek a srácok – a brazil Vinicius valamelyest kivétel – nem kiugró tehetségek, nem tartoznak azok közé, akik tizennyolc évesen fél lábbal már az osztrák–magyar határ másik oldalán állnak. Szorgalmas futballisták, akik a kitartásuknak köszönhetően kaptak profi szerződést a klubtól. Velük az első vonalban volt versenyben a Loki az aranyért – és velük lett első. Ez nagy szó, egyben azt is bizonyítja, hogy magyar léptékkel mérve a DVSC-nél működik a tehetséggondozás.”

Más kérdés, milyen környezetben…

Könnyen lehet, éppen cikkünk megjelenése után kap megrendítő ütést a debreceni utánpótlás-nevelés, amelyből a fentebb említettek közül Varga József, Szilágyi Péter és Nagy Zoltán is kinőtt. A város közgyűlése ugyanis szavaz a Vágóhíd utcai sporttelep értékesítéséről, márpedig az egykori DVSC-bázis (itt voltak az egyesület irodái) elvesztésével tovább romlanának az amúgy sem ideális feltételek között pallérozódó futballpalánták munkakörülményei.

Ígéretből nincs hiány: városi szinten lassan egy évtizede beszélnek egy korszerű utánpótláscentrum létrehozásáról, a projekt kapcsán több helyszín is szóba került, ám a „kivitelezés” ebben a fázisban megrekedt. A legfrissebb verzió szerint a most eladásra kínált ingatlan árának egy részéből épül majd meg a gyerekfoci helyi „temploma” – persze ha valóban így lesz, akkor sem tűnik könnyűnek az átmeneti időszak átvészelése, ha viszont mégsem… A három pilléren nyugvó debreceni utánpótlásképzés legnagyobb gondja ugyanis évek óta a létesítményhiány.

A DVSC (Loki Focisuli), a Honvéd Olasz Focisuli és a Debreceni Sportcentrum Sportiskola (DSI) kötelékében remek szakemberek dolgoznak, a Loki jelenlegi felnőttkeretében nem véletlenül magas a futball alapjait a három intézmény valamelyikében felcsippentő, helyi nevelésű játékosok aránya, miközben a városban egyre reménytelenebb megfelelő edzéshelyszínt találni.

Gyerekből nincs hiány – pályából annál inkább

A DVSC utánpótláscsapataiban szereplő srácok mellett kétszázötvenen járnak az Olasz Focisuli, és másfél százan a DSI edzéseire, azaz gyerekből nincs hiány – pályából már annál inkább. A Sportcentrum Kht. által működtetett Oláh Gábor utcai stadion műfüvesét este hat óráig a DSI használhatja, aztán jöhetnek a DVSC-s utánpótláscsapatok. Ugyancsak ez a két klub osztozik a málladozó Nagyerdei Stadion kopott füves pályáján, a most eladásra szánt Vágóhíd utcai létesítményt a Loki, s még jó néhány csapat használja, míg az Olasz Focisuli a Kossuth laktanya nem éppen wembleyi minőségű gyakorlóterein tartja tréningjeit, s a Debreceni Egyetem Dóczi úti műfüves pályája is maximális kapacitáson üzemel.

A három egyesületben nevelkedő ifjú focisták java 16 esztendős korban a DVSC korosztályos együttesében találkozik.

„Akármerre járunk, látszik, hogy az országban elismerik a DVSC erőfeszítéseit, eredményeit, azt, hogy a felnőttcsapat nem véletlenül lett az elmúlt öt idényben négyszer aranyérmes – mondja Sándor Csaba, a Loki U17-es együttesének edzője. – Ugyanúgy tekintenek ránk, mint az MTK-ra, csak a fővárosiaknak van akadémiájuk, nekünk viszont nincs. Egyelőre tartjuk a szintet, versenyben vagyunk mindenkivel, de ha nem javul a létesítményhelyzet, baj lehet.”

Hasonló véleményt fogalmazott meg egy másik helyi edző: „A fiatalokat már tizennégy éves koruk előtt csábítják az akadémiák, míg mi nem tudunk semmit kínálni. Ha valakit igazolni akarunk, mutassuk meg neki a málladozó Nagyerdei Stadiont, hogy gyere, fiam, itt lesznek az edzések?”

A nehéz helyzet ellenére Hegedűs Tamás, a Honvéd Olasz Focisuli szakmai vezetője optimista: „Két három éven belül

újabb jó játékosokat adhatunk a debreceni labdarúgásnak, hiszen minden korosztályban vannak tehetségeink. Egy jól működő piramisrendszert viszont csak úgy lehet kiépíteni, ha juttatunk azoknak is, akik a talentumokat felkutatják. Fontos, hogy a megyei kiscsapatok érdekeltek legyenek abban, hogy Debrecenbe kerüljenek legügyesebb lurkóik, s ha valamelyikükből élvonalbeli játékos lesz, abból a nevelőegyesület is profitáljon.”

Úgy, ahogy a DVSC hasznot húzott az egy éve még nem is az NB II-ben, hanem a harmadik vonalban cseperedő – a ligacsapat tavaly váltott osztályt

–, az idén a kezdőegyüttesből légióst kiszorító, vagy a visszavonult klubikonokat (Sándor Tamás, Madar Csaba, Szatmári Csaba) pótló „trónkövetelők” elhivatottságából. A megkérdezett nevelő- és utánpótlásedzők véleménye összecseng: Varga József, Szilágyi Péter, Nagy Zoltán, illetve a diósgyőri illetőségű Fodor Marcell a lépcsőfokokat egyesével szedve, az előrejutásból presztízskérdést csinálva válhatott fontos szereplővé a Lokiban, a brazil Vinicius ugyanakkor kivételes technikai tudása, ösztönössége révén követelt helyet magának.

A leglényegesebb kritériumot a tizen- és huszonéves aranyérmesekre vonatkozóan mindamellett a debreceni „nagy generáció” utolsó aktív élvonalbeli képviselője, Dombi Tibor fogalmazta meg a legfrappánsabban, sajátos kórképet festve a magyar focivalóság egyik fontos szegmenséről.

Dombi Tibor amondó, a feje tetejére állt a világ

„Ez túlzás, de... Ha valaki az ezredforduló környékén egyeneset rúgott a labdába, jó eséllyel külföldi szerződést kapott. Kicsit később már a görbén passzolók előtt is szélesre tárultak a kapuk, ma nagyjából a farmcsapat tizenhatodik játékosa is nyugati klubba álmodja magát, már tizenévesen, mert ezt sulykolja belé a papa, a mama, a nagyi; a törvény, a jogszabály nem akadály, amióta Magyarország az unió tagja. Nincs fékezőerő, akibe egy pici tehetség szorult, az azonnal (le)lépne. Én első körben labdarúgó akartam lenni, aztán élvonalbeli játékos, később válogatott, és a sor végére odabiggyesztettem a külföldi szerződést is. A listát most hátulról kezdik: a srác először nyugati igazolásról fantáziál, aztán akar csak focista lenni, és ha ezek megvannak, akkor talán a válogatottba is hazajönne. Nem hiszem, hogy ez a gondolkodásmód egészséges – csak sajnos jellemző. Ezek a srácok viszont olyanok, mint egykor mi voltunk: futballisták akarnak lenni.”