Igazi hungarikum

Sok minden elmondható a mi kis focinkról, ám azt a legelvakultabb ellensége sem állíthatja, hogy dacolna a nálunk honos szokásokkal.

Sőt. Annyira magyar(os), hogy ideje lenne kezdeményezni, hogy hungarikumként jegyezze be a nagy európai játszóház.

Itt van például a reformok ügye.

A válogatott sikerein és a bajnokság véghajrájának izgalmain fölbuzdulva meggyőződésem volt, hogy a labda pattogását a zsebükből (is) finanszírozóknak nincs más vágyuk, csak az, hogy az érdeklődés legalább tartós maradjon. Igen ám, de ők igazi hazafiak, ezért mindenekelőtt a hagyományokhoz nyúlnak vissza.

Alapvetően a Pató Pál-i „Ej, ráérünk arra még!” intés vezérli őket, ám a Kossuth-nótából ismert „Ha még egyszer azt üzeni…” fordulat is meghatározza aktivitásukat. Mondják, hogy „kevés az idő” a legjobb döntéshez, amelyre akkor van a legnagyobb esély, ha majd a bizottság…

Na hiszen…

Persze ez is hungarikum: egy-egy ügy kapcsán az illetékesek bizottságot állítanak föl, felmentenek, kineveznek, és utána elégedetten hátradőlnek. Mi kell még? Tettek? Ugyan. Az olyan fárasztó…

Most tehát ott tartunk, hogy lesznek is reformok, meg nem is, de leginkább arra hajaz nálam az egész történet, hogy a pénz urai mintha kivárnának… Meglehetősen labilis mifelénk mostanság a helyzet, kormány jön, kormány megy; újfajta terheket találnak ki, hogy nőjön (?) a polgárok jövedelme, vagy éppen mesterséges közlekedési dugókkal serkentenék a gyaloglási kedvet – annyi a bornírt ötlet, hogy aki figyel még egyáltalán a közéletre, csak kapkodja a fejét.

Arról nem beszélve, hogy a hivatalos forgatókönyv szerint kétszer is választunk egy esztendőn belül, s egyáltalán nem mindegy, hogy a győztes hatalom mit szeretne látni a pályán. Átvitt értelemben is, hiszen a mi klubtulajdonosaink, alapvetően nem (csupán) a labda közbejöttével forgatják a pénzt.

Meg aztán…

Ahol poroszkálva is meg lehet élni a futballból, miért éppen a reformok bevezetése lenne lendületes.