„Kegyvesztett lettem!”

Fáradt? Fáradt?

Mitől lennék fáradt? – kérdezett vissza a 29 esztendős, 12 bajnoki gólnál tartó Oláh Lóránt. – Nem mondom, hogy kényelmes a kispad, de ha az ember ott ücsörög rendszeresen, aligha fárad el. S mielőtt megkérdezné, sérült sem vagyok. Nem zúg a fülem, nincsenek gyomorpanaszaim, és a lábam sem fáj.

Akkor miért nem játszik?

Nem tudom.

Ne vicceljen! Csak van valami elképzelése arról, hogy miért nem kap lehetőséget.

Mondom, fogalmam sincs. Az számomra nem indok, hogy az edzőm kerek-perec a fejemre olvasta, rossz formában vagyok.

Akkor mégis csak megindokolta Herczeg András, hogy miért maradt ki.

Ez indok? Ilyesmit bárkire rá lehet sütni. Mindenkinek vannak jobb és rosszabb meccsei, mint ahogy nekem is. Persze előfordult, hogy nem futballoztam csúcsformában, de hogy a belemet is kihajtottam, az egészen biztos. S tudja, az a legfurcsább az egészben, hogy ugyanúgy rugdostam a gólokat, mint tettem az ősszel Loki-mezben vagy korábban a Kaposvár játékosaként. Nem lettem rosszabb, lassabb vagy öregecske futballista. Mégis minden meccsen lecseréltek, a hatvanadik percet rendszerint a zuhany alatt töltöttem szappannal a kézben.

Érzem a hangján, hogy megy fel a vérnyomása, ahogy erről beszél.

Csodálkozik? Az utóbbi években rugdostam a gólokat, s mindenhol megháláltam a bizalmat. Azért szerződtem tavaly nyáron Debrecenbe, hogy még többet fejlődjek, és egyszer csak minden megváltozott körülöttem. Egyik pillanatról a másikra kegyvesztett lettem. Nem hiszi el, de reggelenként bámulok bele a tükörbe, s azt kérdezem magamtól, hogyan kerültem ilyen gyötrelmes szituációba? Az biztos, ez így tovább nem mehet. Játszani szeretnék, és ha Debrecenben úgy gondolják, nincs szükség rám, elmegyek. Tavaly négyéves szerződést írtam alá, de nem így képzeltem a pályafutásomat. Nem akarok semmit elhamarkodni, a szezon végén leülök a vezetőkkel, s megkérdezem, mire számítsak. Aztán döntök.

Miért nem tisztázza most a helyzetét?

Próbáltam. De egyfolytában azt kaptam a fejemhez, hogy rossz formában vagyok. Képzelje, még azt is mondták, hogy például a Kecskemét ellen hiába lőttem gólt, akkor lett jobb és veszélyesebb a csapat, amikor lecseréltek. Erre most mit mondhattam volna?

Megsértődött?

Inkább elkedvetlenedtem. Főként amikor már az NB II-es keretből felhozott fiatalok is elém kerültek a rangsorban. Már ott tartok, hogy én vagyok a legutolsó csatára a Lokinak. Persze, hogy nem repesek az örömtől, s ezt mindenki látja, érzékeli. De nem fogom megjátszani magam, s nem kezdek el harsányan hahotázni, ha egyszer sírni lenne kedvem.

Cáfoljon meg, ha rosszindulatú pletyka az egész: igaz, hogy nincsenek különösebben jó viszonyban Rudolf Gergellyel?

Nem érzem, hogy bármiféle feszültség lenne közöttünk. Egészen más stílusban futballozunk, ám a pályán megpróbáljuk kiegészíteni egymást. Már persze ha én is a pályán vagyok…

Nem játszik, de azt önnek is el kell ismernie, hogy a Loki hetek óta nincs csúcsformában.

Ez így igaz. Rengeteg a hiba a játékunkban, sokszor görcsösek és pontatlanok vagyunk. Az MTK ellen sem ment igazán, az ellenfélnek több helyzete volt, mint nekünk, ám a végén elkerülhettük volna azt a gólt, s akkor szinte már most a bajnoki címet ünnepelhetnénk.

Így viszont…

Pénteken már mienk lesz az arany. Mondom ezt annak ellenére, hogy én még sohasem szerepeltem győztes csapatban a Diósgyőr ellen. Sem hazai környezetben, sem vendégként. Mintha mumus lenne a miskolci gárda, de ennek a sorozatnak most vége lesz.

Nem fél attól, hogy a hajrában elbukják az aranyat?

A sorsunk a mi kezünkben van, és én akkor sem esnék kétségbe, ha az utolsó előtti fordulóban, ne adj Isten, kikapnánk a DVTK-tól, míg az Újpest győzne Győrben, és úgy vágnánk neki a záró körnek, hogy azonos pontszámmal állnánk a lilákkal. Én imádom az ilyen szituációkat, feldob a nagy tét, valósággal szárnyakat kapok a feszültségtől.

Már persze, ha pályára küldik.

Hát ez az. Furcsa érzések kavarognak bennem – lehet, hogy én leszek a világon a legkedvetlenebb bajnok?