Meglepte a végeredmény?Meglepte a végeredmény?
Én is úgy éreztem, hogy elég jó évem volt. Szerintem remek teljesítmény, ha valaki ilyen szavazáson mindenkit figyelembe véve bekerül az első ötbe vagy az első tízbe. Csak az a kár, hogy a rájátszásról lemaradtunk. Ha az utolsó fordulóban otthon megverjük a Spartát, most semmi gond sincs. De nem ezen az egy meccsen múlt, hanem azon, hogy harmincnégyből tizenötször játszottunk döntetlent.
Csalódott?
Összességében nem. Amit az idén elértünk, azzal elégedettek lehetünk. Az UEFA-kupás szereplés különösen csodás volt.
Semmi hiányérzet?
Tényleg csak az, hogy lemaradtunk a rájátszásról. Saját produkciómmal elégedett vagyok. Negyven gólt kaptam, ami az ötödik legkevesebb a mezőnyben. Persze lehetett volna jobb is, mert egy kapusnak nem létezik olyan, hogy tökéletes.
Főleg úgy nem, ha előtte folyamatosan változtatják a védelem összetételét.
Nem kergettünk illúziókat, a mi csapatunk nincs egy szinten az Ajaxszal, a PSV-vel, az AZ-vel vagy a Feyenoorddal, nálunk nincs huszonöt-harminc azonos képességű futballista. Sérülések, eltiltások meg a sok meccs miatt folyamatosan cserélgetni kellett. Volt húsz-huszonhárom emberünk, akire Mario Been edző számíthatott, közülük tizenhárom-tizennéggyel próbáltuk végigküzdeni az évadot. Nem lehetett. A kispadunkon meg nem ültek olyanok, akik annyi pluszt tudtak volna hozzátenni a játékunkhoz, mint a nagyoknál a cserék. Ha a második sor került elő, kicsit másképp ment a csapatnak. De mindenkinek ismerjük a képességeit, tudtuk, mire számíthatunk.
Azzal mennyire számoltak, hogy február végéig három sorozatban is érdekelve lesznek?
Kint is mindenki erről beszél most, hogy talán emiatt fáradtunk el a bajnokság végére, ezért jöttek sorban az ikszek. Talán ha frissebbek vagyunk, és meggyőzzük a szerencsét, hogy álljon a mi oldalunkra, jobban járunk. Erre is foghatnánk a tizenegyedik helyet, de nem kell ennyire bonyolítani. Már csak azért sem, mert Nijmegenben a lakosság kilencvenkilenc százaléka elégedett az eredménnyel. Csak ha az ember megtapasztalja, hogy ilyen kiscsapat játékosaként milyen érzés nemzetközi kupában futballozni, mindig többet akar. Mi is feljebb tettük a lécet, a szurkolók is, kár, hogy a végén nem jött ki a lépés.
Elfáradt a maratoniban?
Mindent figyelembe véve több mint hatvan mérkőzésen védtem, nem vagyok ehhez hozzászokva.
Hogyan lehet megszokni – harmincnégy évesen?
Úgy, hogy szeretek védeni. Nem arra születettem, hogy egy klubcsapat kispadját koptassam. Majdnem ötszáz bajnokinál járok, és a Feyenoordot leszámítva mindenhol végig én védtem. De ez volt az első olyan idény, amikor folyamatosan három fronton harcoltam, és mellette ott volt még a válogatott is. Ha egy ilyen menetelésből az ember perceket is alig mulaszt, a végén már itt-ott, jobbra-balra mindig fáj valami. Öregszem.
De még bírja?
Persze. Csak a futballra és a labdára egyelőre gondolni sem akarok. A kesztyű már a sarokban, elkezdődött a szabadság, és június huszonkettedikéig, a felkészülés kezdetéig labdát sem akarok fogni.
A strandon sem?
Ott sem. Húsz-huszonkét évesen még jó móka lett volna, most azonban pihenni akarok. Biztosan mozgok majd, szerintem ellenőrző órát is kapunk, de a futballból egyelőre elég volt. Fel kell töltenem az aksikat, ki kell használnom ezt a néhány hetet, mert jövőre jó lenne júliusig futballozni. Dél-Afrika önmagában is csábító, a világbajnokság is, együtt meg főleg.
