Egyiptomi varázslat

„Köszönjük, jól vagyunk, mintha meseországban élnénk: reggel, amikor elhúzom a függönyt a lakás ablakán, a kikötőre, és most éppen – várjon csak egy pillanatot… – egy gyönyörű vitorlás hajóra látok rá. Csodálatos…”

A mai magyar futballban Bicskei Bertalan az egyetlen olyan edző, akit akár Európában, akár Ázsiában, akár Afrikában megsüvegelnek, és ami cseppet sem mellékes, alkalmaznak is. Most újra Egyiptomban próbál szerencsét, az al-Maszrinál, és elvezet minket abba a misztikus futballvilágba, ahol az érzelmek játsszák a főszerepet, ahol a messziről jött futballedző számára minden nap új kihívást jelent.

„Egyiptomban az egész társadalom éjszakai életet él, természetesen a labdarúgók is – kezdi beszámolóját a mesteredző. – Késő délután, este edzenek, éjjel élnek, hajnalban fekszenek, délelőtt alszanak. Bármennyire is szeretné az ember, errefelé a délelőtti tréningnek nincs értelme. Sokkal többet ér tehát egy kiadós délutáni mozgás másfél-két órája, mint két rövidebb edzés. Figyelni kell arra is, hogy más mentalitású emberekkel van dolgom: az az edzés a legjobb, amikor a játékosok kiélhetik egyéni ambíciójukat, mert akkor hihetetlen erőbedobással dolgoznak. Az egyiptomi futballisták imádják a különböző kis játékokat, amelyekben kevés a kötöttség, és olyankor észre sem veszik, mekkora munkát végeznek. Amikor 1994-ben először voltam itt, Egyiptomban, zöldfülűként hosszabb taktikai jellegű gyakorlásokkal próbálkoztam – negyedóra után elunták a játékosok. Sok mindenre kell tehát figyelni, átértékelni magadban, hogy elfogadjanak, és persze lehetőség szerint sikered legyen a csapattal.”

Bicskei Bertalant elfogadják, tisztelik. Egyik játékosa nemrégiben tartotta az eljegyzési ünnepségét, és a jeles eseményen a magyar szakvezető volt a díszvendég, ami már-már olyan rang, mint ha a családhoz tartozna az ember.

„Az egyiptomi csapatoknál megvan a szigorú hierarchia – mondja Bicskei Bertalan, amikor az eljegyzéses história kapcsán azt kérdezem, nem megy-e a tekintély rovására, ha edzőként az egyik játékosa magánéletében is szereplő lesz. – A profi keretnél a vezetőedző mindenható, és a klubvezetők elvárják tőle, hogy keménykezű legyen. Minden eszközöm megvan a csapat kordában tartására. Kell is fegyelmet tartani, mert hamar elhagyják magukat a játékosok, és könnyen felborul a rend. Ha viszont érzik, hogy a mester szigorú, akkor szó nélkül beállnak a sorba, és elvégzik a legkényelmetlenebb munkát is. A vezetőedző felel a teljesítményért, azonban ennél is többet jelent, hogy ő határozza meg, melyik játékos megy el a klubtól, melyik marad. Ráadásul van választék: a csapatoknál általában harmincöt tagú a felnőttkeret, s csupán három külföldi játékost alkalmazhatnak az egyesületek! Ekkora létszámhoz megfelelő szakmai stáb is kell: nekem három asszisztensem és egy kapusedzőm van. A klubnál dolgozik még három masszőr, fizioterapeuta, egy orvos és a kiszolgáló személyzet. Ami még lényeges, mindegyik klubnál működik utánpótlásbázis, bár jelentősebb akadémiája csak fél tucat csapatnak van, ahonnan amúgy az utóbbi két évtizedben az egyiptomi labdarúgás legjobbjai is kikerültek.”

Miután a magyar futballban élők hajlamosak értékvesztett emberként gondolni azokra, akik sok ezer kilométerre hazánktól keresik a boldogulásukat a kispadon, az egyiptomi labdarúgásra is csak legyintenek.

„Az egyiptomi klubfutball csak az élcsapatok szintjén erősebb, mint a magyar, a válogatott erejéről azonban mindent elmond, hogy a FIFA-világranglista harminchetedik helyén áll, hatszoros Afrika Kupa-győztes, a legjobb játékosok légiósként nívós bajnokságban futballoznak, a legjobb klubok pedig a térség sztárcsapatai – folytatta Bicskei Bertalan, jellemzést adva az egyiptomi viszonyokról. – Akik pedig itt játszanak? Az élgárdákban profiskodók technikásak, ügyesek, az erősebb bajnokságokban is megállnák a helyüket. Ami szakmailag érdekes: a csapatok kilencven százaléka a három öt kettes hadrendet játssza – söprögetővel! A világon elég kevés helyen lehet látni hasonlót… Egyiptomban azonban a játékosok évtizedek óta ebben nőnek fel, erre készítik fel őket ifikoruk óta. A játéknak egyébként nem tesz rosszat ez a hadrend, főleg azokon a meccseken, amelyeken sokat mozgó, fürge csatárok szerepelnek. Ilyenkor rengeteg a gólhelyzet, izgalmas, változatos a mérkőzés. A színvonalat egy tényező befolyásolja döntően: a meleg. A délutáni meccsek lötyögősek, az estiek ellenben gyorsak, látványosak, gólokban gazdagok. A játékosok amúgy mozgékonyak, gyorsak, rengeteget tudnak futni, főleg akkor, amikor egyénieskedhetnek, cselezhetnek, trükközhetnek.”

A látvány azonban nem minden, a szurkolóknak Egyiptomban is az eredmény számít, s egy edzőt is addig becsülnek meg a klubjánál, amíg hozza a kötelezőt. A drukkerek vérmesek, minden cselekedetüket az érzelmek mozgatják…

„Kairóban hét első osztályú csapat működik, és a legtöbb klubnak – a két ősi riválison, az al-Ahlin és a Zamaleken kívül – alig van szurkolója. Az egy szem városi csapatnak viszont, mint amilyen a miénk, az al-Maszri is, hatalmas a szurkolótábora. Meccseinken a gyengébb ellenfelek ellen is tízezer fölötti a nézőszám, az első hat helyezett elleni mérkőzéseinkre pedig több mint húszezren jönnek ki. A drukkerek fanatikusak: végigülik az edzéseinket is, éltetik vagy éppen szidják a játékosokat, ünnepelnek vagy kritizálnak engem, de a mérkőzéseken mindig tombolnak a csapatért. Egy-egy jól sikerült meccs után reggelig a stadion körül nyüzsögnek, örömtüzeket gyújtanak, énekelnek, táncolnak, esznek-isznak. Hogy ennyire imádják a futballt, az mindig megérint, és arra gondolok, milyen jó lenne Magyarországon is eljutni addig, hogy az emberek csak feleennyire ragaszkodjanak a labdarúgáshoz. A minap aztán eszembe jutott az is, hogy nem lenne minden tanulság nélküli egy Magyarország–Egyiptom válogatott mérkőzés sem. Az itteniek erőteljesek, egyénileg talán több is a jó játékosuk, de csapatként, akárcsak a klubegyütteseik, nem tudnak annyit, mint a mieink. Talán majd jövőre, Dél-Afrikában megvalósul ez a meccs – milyen szép is lenne a vb-n győzni, és megmutatni a világnak, azért a mi futballunk még mindig jobb…”